Élet a testeken túl

Családi vonalon keresztül sikerült eljutnunk édes nőmmel együttesen a Fortedanse Társulat – A testek felszínének esetleges állapotairól című előadására. Ez kérem kortárs tánc. Messze a valóságtól. Jelentősen. Konkrétan egy másik dimenzió. Olyan művészi kompozíció, amiről sokáig nem tudod fogyasztás közben, hogy ez most teljesen komoly, aggasztóan unalmas vagy magával ragadó. De egy valami biztos, ki kell zárni mindent, hogy egyáltalán közös lehessen ahhoz, ami a szinpadon történik. Ha nem sikerül, sült halként nézed végig és leszel a végére vakarózó, meggyötört és elcsigázott szemlélő. Aki ott volt, de még sem. A jegy áráért nem kapott semmit, csak hülyét az egésztől.

Ha szerelmem nem lenne olyan nyitott a művészetekre, mint amilyen, sosem megyek el megnézni józanul egy ilyen darabot, hiába harangóz-díjas koreográfus az unokabátyám, saját társulattal. Így viszont elmentem, mert kiváncsi voltam, kiváncsiak voltunk. Érdekelt mi is lesz. Tényleg. Azt tudtam, hogy valami extra lesz, mert nem az első eset, hogy elmentem megnézni kortárs táncot, másrészt unokabátyám olyan zenékkel dobott meg egyszer pár éve, hogy se előtte, se azóta nem láttam azoknak a zenekaroknak, előadóknak a cd-it sehol. Mondjuk nem is kerestem. Pedig jók. Na, mindegy.
Szóval Trafó, szombat este, tiszteletjeggyel. Teltház, pedig nem József Attila Színház vasárnapi matinéban Fenyő Miklóssal. Közönség vegyes, de semmi lebegő indián, meg gumiemberek, esetleg vizipipázó törpék vagy skótszoknyás-tornacipős „képzősök” befüvezve. Nem lesz veszélyes, gondolom. Beülünk, móka indul. Fények, zenei hangzás pazar. Tánc beindul, kompozíció extrém, szinte követhetetlen, mert 5 táncos mozog néha együtt, néha külön, de betöltik az elég nagy színpadot teljesen. Hanganyagon kívűl élő ütőhangszeres arc játszik folyamatosan mindenen: dob, konga, lábas, pohár és minden egyéb, amiből értelmes hang kicsoholható. A táncot figyeled és a zene teljesen bezsongat. A kaméleon szeme kevés lenne, hogy kövesd a mozgást, de zene valahogy beleránt. Nem bírod átfogni érzékszervekkel a pörgésforgást, utána az egyszemélyes hordón táncolást(ami inkább vonaglás) + a zenész folyamatos rásegítését.
Már jó sok ideje tart, kicsit súrolja az elviselhetőt, amikor azt hiszed, hogy már vége lesz, de nincs. Minden belassul, megáll, majd nagyon nehezen újraindul, hogy utána vadulásból záruljon le hirtelen. Taps. Visszataps, és nem csak udvariasságból.
Kemény anyag. Átmossa szemed-füled, és megszellőzteti az agyad. Kiszakít abból, hogy a láb és a kéz, meg a többi testrész csak arra használható, amire mi, emberek használjuk. Pedig másra is. Ami több, mert új és kevesebb, mert érthetetlen. Sőt megérthetetlen. De a végeredmény az, hogy nem is kell benne értelmet keresni, csak figyelni az összhatást, ami harmónia és diszonancia illékony elegye. Nehéz, mert mindenben keresünk valami kapcsolódási pontot, valami földi szinten logikusat. Ilyetén módon – porhüvelyünk korlátait át nem szakítva élvezni azt, amit csak úgy lehetne, hogy nem várunk semmit, nem hasonlítjuk semmihez – végtelenül emberen túli, létezésen kívűli torz érzés. De ez is olyan, mint bármi, ami korábban nem létezett, amit nem tapasztaltunk. Próbálgatni kell, hogy hozzászokjunk, és ha ez megadatik, onnantól már úgy figyelhetjük, érezhetjük, élvezhetjük, mint a könnyűzenét és a mozit.