Elbaszott egy ország ez. Benne egy elbaszott néppel, amelyik pont annyi ideig áll az egyik lábán, hogy a másikat, amikor lerakja, ne lehessen használni, annyit lógott, gémberedett. Hol tartunk és hol kellene tartanunk. Soundria jegyzetsorozatának inspiráló hatása nyomán gyűjtöttem össze gondolataimat.
14 esztendő ment el a semmibe. Ebből az első 4 tapasztalatlan könyvmolyok, múzeológusok és filozódusok ideológiai harcára, a második 4 kármentésre, a harmadik 4 egy alapozási kísérlettel kevert politikai marketingre, míg az utolsó 2 vagdalkozásra és pénztár kiürítésre ment el. Nem volt kontinuitás, csak apparátuscsere és ide-oda kapkodás. Belevágtak nagy lendülettel valamibe a pirosnyakkendős elvtársak vagy a mentés vitézek, aztán félbehagyták és cukrot osztottak, hogy megint belevághassanak valaminek a véghez nem vitelébe. Mink meg ebben a keretben küzdünk, gürcölünk, üvöltünk, nevetünk, lerészegedünk. Ami éppen jól esik. Mindig hülyén néztem a tv-t, a monitort, az újságot, amikor valaki azt mondta valamire, hogy nem jó. De azt sosem, hogy miképpen kellene.
Csakhogy. A rendszerváltás után ide valami nagyon minimális terv kellett volna. Olyan terv, amiben az alábbi dolgok – legalább – benne vannak: autópálya villámygyorsan(legkésőbb 1995-ig) minden országhatárig (hiszen a befektető még csak eljön ide repülővel, de a kész termék miképpen megy ki az országból?), életre felkészítő(drog, szex, üzlet, egészség, munka, perspektíva) nevelés- és oktatáspolitikai reform, vasút- és légiközlekedési privatizáció(a legfenektelenebb pénznyelők, eladása – aztán, ha csődbe megy, akkor legalább nem nekünk kell vele vesződni – komoly fogyasztóvédelmi megkötésekkel), működőképes államigazgatás és törvénykezés kialakítása, versenyszektorból érkezett szakemberek bevonásával.
Ha itt megfogtuk volna a gyeplőt, utána már gyerekjáték lett volna az egészségügy(megelőző típusú), a földkérdés és az összes többi rendberakása. A rutintalan, ideológialiag gyökértelen ellenzék és a technokrata-sztálinista mixatúrában leledző szocialisták nem találtak irányt rengeteg ideig. Így sikerült elérni oda, hogy mindenki, még a legbalkánibb népek is beelőznek, mert ők – vagy szépen, vagy csúnyán – de elindultak valamerre és haladnak lassan vagy gyorsan, de nem fordulnak vissza, nem hátrálnak meg. Persze ehhez nem hátrány, ha egy kormányváltás esetén az addig konstruktív ellenzék elődje által lerakott alapokon folytatja a munkát, nem dózerol le mindent, mert ő sokkal jobbat tud. (Miközben nem tud semmit.) Egyetlen pozitívumot látok: ez pedig az, hogy szépen lassan azért a politikai osztály minden szegmense telelopta, lopja a bukszáját.
Itt ez a Gyurcsány ember. Olyan szinten ért a kommunikációhoz és a marketinghez ő és a csapata, hogy örömkönnyeket hullajt minden PR-os és reklámszakértő a világon. Picit csinálunk, nagyon eladjuk. Ez az ország jelene. DE. De legalább történik valami. Nem csak a belső harcok folynak a húsosfazék körül, hanem valaki néha dob egy pár falatott a póroknak is, ne kajabáljanak annyira. Végre-végre elindultunk valamerre. Az, hogy mennyiben a legjobb az irány, szinte mellékes, mert legalább haladunk. Halad kicsit az ország. Nyilván lehet felhozni kritikákat dögivel, de hamár hozunk, hozzunk építő kritikát. Életképesnek tűnő alternatívával. Hozzon már valaki, könyörgöm! Mert jelenleg csak az van készen, amin haladunk, ami nem előttünk, hanem már alattunk is van. Ehhez, a megkezdetthez kell mostantól hozzátenni, nem újat kitalálni. Ez lenne az ideális, de ez utópia Magyarországon.
Ahogy az is, amit elképzelünk kis országunkban a demokrácia hátteréről. Képviseleti deomkráciában az átlag szavazónak jut a legkisebb szerep és azt gondolom, hogy ez így is van rendjén. Korábban azt gondoltam, hogy milyen szép lesz majd, amikor mindenki tájékozott lesz, mert tudni akar arról, ami vele, körülötte történik és a családja sorsa felől felelős döntést akar hozni. Az emberek többsége nem goldolkozik ilyen széles spetrumon és ilyen hosszútávon. Csak a pillanatnyi örömeire, problémáira koncentrálnak, koncentrálunk. Már az is egy következő szint, ha valaki direkt nem foglalkozik a politikával, mint az alaphelyzet, amikor csak szimplán nem ér fel oda intelektusban, hogy legalább néha komolyabban belegondoljon a miértekbe legalább egy cseppet(nyilván azon tájékozottsági szinten, amit a média biztosít neki).
A politikai osztály és a közvéleményformáló értelmiség az, aki/ami dönt és érdemben befolyásol, mert olyan helyzetben és információmennyiség birtokában van. A nép egyszeri gyermekeiben nincs meg a készség és a képesség a hatalom kezelésére, kézbentartására, befolyásolására. Hiszen nincs hozzászokva, hogy hatalommal rendelkezik. Így ezt a jogot, lehetőséget a társadalmi elitnek kell megadni, fenntartani. Ám jelenleg itthon az az elit, amely a politikával foglalkozni hajlandó, friss, ilyen téren nem túl nagy tapasztalattal rendelkező csoportokból áll össze. Idő kell ahhoz is, hogy a kormányzásra érettek tényleg érettek legyenek, meg ahhoz is, hogy kikopjon a mindennapokból a kádári nosztalgia(egyre inkább 50 fölöttiekre jellemző, ami egy elörgedő társadalomban igen komoly réteg), ami az átlagembereket nagyban befolyásolja. Eltelik lassan 20 év, és el kell teljen még legalább ennyi, hogy a mi gyermekeink már mentesek legyenek az átkos hatásaitól, ugyanakkor „felnőjjön”, megemberesedjen a vezetők rétege, akikben nem csak a hatlommal való élés (és visszaélés), a kormányzás utáni vágy és akarat, de a konstruktívitás, a belátás és a hosszútávon gondolkozni képesség is jelen van.
Két dolgot nem tudunk levetni, ami a vérünkben, az ázsiai származásunkban gyökerezik. Az alattvalói, enyhén birka mentalitás. Ezért nem szabad sokat, társadalmi-politikai aktivitást várni önmagunktól, az átlag magyartól. Csak azt, hogy nyugodtan marad, amíg van kenyér a kamrában, szesz a hűtőben, műsor a tévében, cigaretta és némi pénz a zsebben. Slussz.
A másik az a magyarságunk bután, elmaradottan, ázsiain megélése. A magunkat nagynak, erősnek képzelés. Az Erdélyhez, Felvidékhez ragaszkodás, a Szent Koronába kapaszkodás. Mintha ezeken a tényezőkön, régmúltba lassan elsüllyedő dolgokon múlna… Pedig nem. Akinek pici esze van(és használja is), az tudja. Nem az Árpádsávos lobogóba kell kapaszkodnunk, hanem lehetőségbe, ami 1000 évente egyszer adatik, hogy Európa rendes része legyünk, ne valami peremkerület. Most ez adott megint, lassan meg is ragadjuk a lehetőséget. Remélem, hogy elég erősen sikerül, elég hosszan fogunk bele kapaszkodni és azok fognak terelni minket, nagytudású, de lúzer magyarokat, akik legalább sejtik(ha nem is látják), hogy merre van a fölfelé vezető út.