Ha sokat keresgélünk, vajh mennyi dicsőséges emléket tudunk találni a két világháború közötti Magyarországról, a Horty-féle nacionalista-abszolutista diktatúrakísérlet időszakából. Kellenek a hangos kisebbségek, hogy ne felejtődjenek el a kevésbé vagy egyáltalán nem fontos részletek a múltból. De meddig fog bennünk lakozni a „Magyarország utolsó dicsőséges kora, az utolsó esély a felemelkedésre” érzés?
Talán addig, amíg az utolsó olyan emberek is átköltöznek az árnyékvilágba akik gyereként hallották, megélték, agyukba, személyiségükbe szívták, ott elraktározták a szülőktől hallott keserű szavakat az elveszett Erdélyről, Felvidékről, Délvidékről? Bárcsak mi, honi, magyarországi magyarok olyan felnőtten, olyan éretten tudnánk kezeleni ezt az egész történetet, ahogy azok, akik megszenvedték anno vagy megélik magyarként egy másik ország lakóiként. Lassan bizonyossá válik számomra, nekik „odaát” előbb megadatik a bőség(mindegy, hogy pénzről, autonómiáról, emelkedő életszínvonalról vagy egyéb elismerésről beszélünk), mint nekünk itt. Bárcsak az utat keresnénk egyre erőteljesebben és nem vissza-visszafordulnánk, szipogva és keresnénk az utolsó elhullajtott aranypengőt a sáros, mocskos földút gödreiben, ahonnan maximum a sáros víz „aranyának” csillanása játszhat velünk. Előbb találunk meg egy alvó fekete macskát egy sötét szobában, mint sosem volt nagymagyar büszkeségünket és félelmetesen hatalmas világhírünket ezen módon.
Amen. Taps.
Az igazi becsület napja akkor lenne, ha az összes politikus, magasrangú vezető, nagyvállalat elnöke és a zsíros vállalkozók kiállnának pl.a hősök terére és bevallanák,hogy mennyit loptak el az államkasszából…