Krásznájá Moszkvá

Emlékszem, sokáig kifejezetten szociális, társadalmi program volt a locsolkodás. Anyukám öcséimmel együtt elegántosba öltöztetett mindannyiónkat és nekivágtunk az ismerősöknek, a lépcsőháznak és legvégül elrándultunk a nagymamához, ahol a végtelen hosszúságú gömbrágó várt minket ebéd után. Aztán gimnázium alatt már inkább itattak, mint pénzeltek és etettek (értsd sütemény, tojás), végül a költözések és az urbanizálódás által eltünt a húsvét hétfői kötelező program. Budapesten – azt gondolom – nagyobb tortúra a várost végigjárni pár kupica pálinkáért vagy borért, mint az elérhető alkoholszint értéke. Vagy egy helyen kell letelepednie az egész családnak vagy otthon kell maradni sörözni…

De amiért elkezdtem ezt a post-ot: azt gondolom, értékelnem kell a gyermekáldás 3-5 éves koráig hátralévő időt, mert akkor ismét beköszönt a locsolkodás feladata. Amennyiben fiú gyermek lesz, akkor jó apaként vinni kell az apróságot, aki az otthon és az óvodában megtanult locsolóverset fogja előadni rendületlenül, „jaj, olyan édes!” jeligére. Ha kislány, akkor tojásfestésre kell berendezkedni… És, ami ezzel jár – a nyuszika is „tojni” fog valami kis ajándékot az okos és ügyes szemünk fényének. Plusz jöhet húsvét után a kiváló rakott akármi színes tojással gazdagon. 🙂

Addig is minden évben ilyenkor eszembe ötlik a műanyagbutéliás jázmin, gyöngyvirág, harangvirág, nárcisz és hasonló illatokat hordozó kölni, amitől a kezünk, a nadrágzsebünk és a benne utazó nagyértékű papírhuszas, esetleg ötvenes 3-4 napig biztosan illatozott. 😀