2007 Emlékei II. – Mese a nagyirtási bográcsról és az utasszámoló emberről

Hessegessük el az elmúlt egy hét nagyon nagy ürességét, és térjünk vissza a tavalyi év emlékeihez. Szeptember végén a kisari megmozdulással elbúcsúztattuk a nyarat, majd elérkezett a szokványos ünnepnap, amihez egy háromnapos hétvége kapcsolódott. Ennek legfontosabb élményeivel zárom le végleg a 2007-es esztendőt.

Elterveztük, hogy bográcsos gombaperkeltet fogunk gyártani a Börzsönyben. Előkészületként vásárlásra került: bogrács, állvány, kavaróeszköz. Összepakoltuk a szükséges cuccokat (vágódeszka, kések, tányér, ilyenek), majd útközbeni bevásárolást követően felkocsiztunk Nagyirtáspusztára. A Szent Orbán Hotelnél szarszagban sikerült leparkolni, mivel nyilván nem annyira van még becsatolva semmilyen közműhálózatba, és az ülepítő igen közel van az épülethez magához. Mondhatnám, sajátos zamata volt a levegőnek. De ez nem szegte kedvünket (ja, nem is mondtam, ki volt jelen: Aribari, Juci, Szilviám, Mici, Dzsajokosz, Reci, Bubuc és Áci is megérkezett kicsit később)

Felsétáltunk a közeli tisztásra, ami egyben a felújított erdei kisvasút egyik végállomása is. Útközben faszán elejtettem a bográcsot, amiről egy kis darabon levált a zománc, amelyet aztán Aribari kóstolt meg a gombapöriben 🙂
Lepakolás után Jucus villámgyorsan hozott több tonna fát, amivel párhuzamosan elkezdődött a kaja előkészítése is. Reci például hagymát pucolt, ami egyedülálló a világtörténelemben, ezért Reci azóta is törekszik arra, hogy unikum-jellege töretlenül fennmaradjon. Mici mindeközben gombát keresett és talált egy fenyőerdőben, ami szintén egyedülálló. Ha minden igaz, valami galócát, ami hallucinogén. Ennek mentén el is kezdődött a medzsik másrúm hazai bevezetésének tervezése az ominózus vadon élő gomba termesztésének megkezdésével. Sajnos ezideáig csak az akkor lerakott elvi alapok keletkeztek meg, de talán összefoglalóm hozzásegíti a projektet a továbblépéshez. 🙂
A meggyújtott tűz csendben parázslott (néha némi szél szította), az előkészületek folytak, és befutott az erdei kisvasút, az Erdő Kapitányával, aki gyorsan meg is tartotta a kihallgatásunkat: honnan jöttünk, minek, meddig maradunk, mit csinálunk („hát fúgázunk” – ahogy Hofi Géza mondta volt). Majd feltárta, hogy vizsgálódása hátterében azok a budapesti vandálok állnak, akik pár hónappal korábban földdel tették egyenlővé a pihenőhelyet. Majd miután meggyőződött megbízhatóságunkról, és ellátott némi instrukcióval, a vonattal együtt eltávozott visszafelé.
Ez természetesen kiváltotta a megfelelő hatásokat és pontosan kielemeztük, hogy vajon miképpen reagált volna a jó Jégermester, ha a kikanyarodó vonatnak láncfűrésszel integetnénk, majd valaki kirúgná a fa állomástáblát, miközben a láncfűrészes ember félbevágná az esőkunyhót, míg egy másik lángszóróval elkezdené meggyújtani a fenyőerdő száraz fenyőtüske avarját 🙂

Az idő előrehaladtával a tűz köré gyűltünk, folytattuk a főzést és az eszmecserét. A pöri maga igen kiváló lett, hamar bevertük kenyérrel, majd elpakolván és elmosogatván, amint lehetett behúzódtunk a sötét elől bowlingozni. Ottan megcsodáltuk Áci betoppantós technikáját, Mici pingvin-metódusos balkezesét, Szép Szilviám elegáns gurításait, valamint jómagam parkettatörő erőteljes gurításait. Butitájmra sikeredett, az tuti.

Eztet követően haza és nyugovóra tértünk, hogy aztán kisebb zökkenőkkel és némi hisztizésem mentén másnap Párkányban, a Zöld Kocsmában találkozzunk ismét mindenkivel, október 23-dika nemzeti ünnepünk alkalmából 🙂
belga sörök, cseh sörök, némi becher… Aztán általmentünk a kiváló minőségű étterembe, aminek nem tudom a nevét 🙂 (Valaki segítsen! Most egyébként abban is elbiizonytalanodtam, hogy jól emlékszem-e a jelenlevőkre a gombapörizésből – [Az étterem: Casablanca. Gombapörizésen nem volt ott sztem Bubuc és Dzsajokosz – Mici]) Az ebéd fénypontja két dolog volt: egyrészt a resztelt bikahere knédlivel, amit magamhoz vettem étek gyanánt, másrészt (mivel a bejáratnál ültünk) az a tevékenység, amikor Resivel pontoztuk a belépő vendéket, és Aribari lefényképezte őket. A kimenőket is 🙂 Jóllakásunkat követően még a Zöld Kocsma pultjánál eltöltöttünk egy kicsinyke időt, de ekkor kicsit belassult a társaság. A jó hangulat akkor alakult ki ismét, amikor Esztergomban a helyközi, menetrendszerinti járaton napvilágra került, hogy Reci számolja a le- és felszálló embereket a buszon. Először, amikor megmondta (59 volt a szám, sosem felejtem el), hányan vannak a buszon, utánaszámoltam személyesen és stimmelt. 🙂 Én teljesen készen voltam, meg a körülöttünk ülők is. A tény befogadása és feldolgozása Pestig kitartott.

Összességében ennyi volt a mese, amit tervezetem leírni, és ennek egyetlen tanulsága, hogy mindenki bolond, még Reci is. A fenyőtinóru termesztésére meg lehet, hogy rá kellene mennünk 🙂