Nem komoly dolog a madár

Eredetileg comment-et szerettem volna írni Mici post-jához, ifjúkorom egyik kedvenc könyvéből idézve (az író ugyanaz, mint Mici esetében). Meg is kerestem benne az idevonatkozó részt, de ahogy olvasgattam vissza, hogy honnan kezdjem, rájöttem, hogy az egész fejezetet érdemes iderakni. Akinek túl hosszú, úgysem olvassa el.
A férfiember rendes étkezését ennél jobban leírni szerintem nem lehet.

Éjszakára Pozsonyba érkezett a vörös postakocsi, amelyen Alvinczi Eduárd elindult Pozsonyba, ahol némi kis bécsi levegő érezhető…
Pozsonyig elkísérte egy kistermetű, élénk, Henri IV. szakállú, croupier-külsejű lovag, Mortimer, egy homályos származású, lengyel és francia eredetű tőrvívómester, aki Alvinczi Eduárd környezetében a testápolás felügyelője volt. Naponta néhányszor összecsendítették a tőröket; Alvinczi úgy vívott, mint egy rablólovag a szem figyelmét és éberségét labdázással tartották tréningben, amelyet elsötétített szobában gyakoroltak; majd a végtagok frissen tartása céljából négykézláb futkároztak; legvégül Alvinczi vállára dobta a sarokban álló zsákot, amely magyar búzával volt megtöltve, hogy ha arra kerül a sor, zsákhordással is meg tudja a kenyerét keresni.
Útközben néhányszor labdáztak a kocsiban, ezért Mortimer lovag természetesen a kis ülésen foglalt helyet. Majd Alvinczi elővette Széchenyi István röpiratát (a Világ címűt) és szokás szerint néhány jegyzetet írt a könyv margójára. Széchenyi István volt az utolsó korabeli író, akinek műveit érdemes volt elolvasni. A költészet Berzsenyinél végződött; Petrovics Sándor, ez a gőgös és neveletlen rác paraszt már csak alacsony származása miatt sem lehetett Alvinczi költő-ideálja.
Mikor leeresztette a könyvet Eduárd, Mortimer kötelességének tartotta a mulattatást.
– Kár, hogy annyi ember lézeng az országúton, a farkasok nem mernek lejönni a hegyekből. Nem ártana néhány jó lövés utazás közben.
Alvinczi lehunyta a szemét.
– Igen – felelt fáradtan –, a civilizáció bűne, hogy apránként kipusztulnak a természet nemes vadállatai. Törvényt kellene hozni, mint Afrikában az angol gyarmatokon megvédelmezik az oroszlánokat, hogy Magyarországról ne pusztítsák ki végleg a vadállatokat, medvéket, farkasokat. Az én gyermekkoromban még hiúzra lesett a vérbeli vadász a Mátra erdőségeiben. Majd szólani is fogok Lovik Károlynak, hogy erről írjon cikket a Vadászújságban. Ne felejtsen el egy sürgönyt küldeni, Mortimer.
Alvinczi fáradtan eresztette le a szempilláit, körülbelül eleget tett a közügyekért a mai napon; ha mindenki megtenné kötelességét, hogy naponta egy-két óráig gondolkozna hazája sorsán, nem kellene aggódni a magyarság ügyéért.
Pozsonyban Alvinczi emberemlékezet óta a Fehér Lóhoz címzett régi fogadóban szokott megszállani. Nem vette tudomásul, hogy az óta új, modern hotelek épültek a városban. Nagyon szeretett behajtani a fogadók udvarába és örült, hogy a nyitott korridorról bármikor előkiálthatta kocsisát és lovászát az istálló környékéről.
A Fehér Ló már fekete volt az időtől, midőn egyszer befesteni akarták. Alvinczi ünnepélyesen kijelentette, hogy elkerüli a fogadót. Négyszögletes, nagy petróleumlámpa égett a kapu alatt, amelyre piros, gót betűkkel volt pingálva:
Restaurant.
 A sör és pörkölt szaga felélénkítette Alvinczi petyhüdt idegeit. A lámpás alatt egy piros mellényes, rövid fehérszakállas, pepitanadrágos férfiú állott, aki a nagymama kendőjéből készült barna köpenyegben várt Alvinczi Eduárdra. Szilveszter volt ő, Alvinczi magyarországi titoknoka, aki a fogadtatás végett előre utazott a gőzvasúttal, amely körülményt azonban nem volt tanácsos emlegetni.
Pozsonyban középkorias íze volt a téli estnek. Nagy hó fedte a várost és a Ló kapubejárata alatt kísértetek állongtak, akik a régi adomákból léptek ki.
Az igazi Szilveszter, Alvinczi régi titoknoka, tulajdonképpen már néhány esztendő előtt meghalt Budán, a kis Svábhegyen, egy lapos homokkőre hajtván fáradt és hóbortos fejét. Hosszú titoknoksága alatt azonban előre gondoskodott utódáról, egy Zemplén megyei körjegyző személyében, akit évekig oktatott, nevelt és formált, hogy testileg is oly hasonlatossá tegye magához, hogy a nagyúr mindennapi életében semmi fennakadás ne legyen a titoknokcserében. Az új Szilveszter valóban oly élethíven utánozta a régi Szilvesztert (még a kézírását, a bolhanagyságú betűket is eltanulta s titokban verseket írt), hogy Alvinczi Eduárd bízvást megerősödött ama régi hitében, hogy az emberek, akik szolgálatában vannak, örökké fognak élni, mint ő maga.
A pirosmellényes titoknoktól három lépésnyire (mint a Habsburgoknál a spanyol etikett szerint), egy boroshordó-külsejű, tüskésarcú, szürke, magyaros pantallóban és szalonkabátba öltözött férfi állott, oly meghatott, illetődött arckifejezéssel, mint a vidéki fiskálisok vagy követek szokták, midőn némi keresetre van kilátásuk.
Ezt a férfiút csupán Aldzsi néven ismerték; lehet, hogy egykor volt más neve is, idővel azonban elfelejtették.
Állása szerint Alvinczi jogtanácsosa volt, a kabátzsebei duzzadtak a pöriratoktól, mintha egész levéltárat hordana magával. Gyűröttek, sárgák voltak már ezek a papirosok, mint a javíthatatlan pörösködők írásai. Némelyik pör már harminc esztendeje húzódott, Alvinczi azonban nem hagyta annyiban.
Aldzsi vigyázott az írásokra. Véleménye szerint az ellenfél nyomban ellopatná az okmányokat, ha egy percre megválna tőlük. «Magam legalább így tennék», mondta, oly élvezettel ejtvén a szavakat, mintha a legnagyobb gyönyörűségről beszélne.
Aldzsiról nem volt feltételezhető, hogy akár Spencer, akár Schopenhauer bölcsészetét követné. Véleménye szerint minden bajnak az volt a kútforrása, hogy Magyarországon sok az írni-olvasni tudó ember.
A várakozók sorát Enyinginé zárta be, egy hófehérhajú, fehérruhás, összeszáradt asszonyka, aki fekete szemével megemelni látszott Alvinczit, amint kocsijából kiszállott, mint a piacon a récét vagy a ludat.
Enyinginé híres főzőasszony volt. Alvinczi egyszer Londonba is magával vitte a Lóból, ahol az ő kedvéért alkalmazták. Kutató tekintete leolvasta Alvinczi arcáról, hogy milyen étvágya van, bólintott a fejével és dolga végeztével visszavonulni készült, de Alvinczi kegyesen intett feléje a bunda ujjával.
– Hogy szolgál az egészség, asszonyom?
Enyinginé megcsókolta Alvinczi kesztyűjét:
– Ó, én már csak az ételek illatával lakom jól. Sok bajom van a gyomrommal.
Meghajtotta a térdét, mint az úri kisasszonyok. (Ó; Enyinginé a szatmári nénékhez járt egykoron.)
– Fertályóra múlva befőzöm a malacapróléklevest, nagy jó uram.
– Remélem, a májat nem felejtette ki – jegyezte meg fontoskodva Alvinczi.
Enyinginé felelet helyett az ég felé fordította a szemét. Hogyan lehet ilyesmit feltételezni róla!
Itt, a Lóban, alattvalói között, úgy érezte magát Alvinczi, mint egy király, aki hosszú külföldi útjáról visszatér országába. Cirkusz-libériába bújtatott inasok tartották a gyertyát a keskeny kőlépcsőn, («Service: à 100 Forint», írta Krausz úr, a Ló fizetőpincére). Alvinczi «legényember létére» nem tűrt nőcselédet maga körül, a szobaleányok csak távollétében léphettek be szobájába.
Aldzsi egy levélborítékot nyújtott át nagy figyelemmel, mint a jegyzők szokták a legfontosabb okiratokat.
– Homok van benne. A Zichy-féle expedíció hozta Ázsiából, arról a földről, ahol méltóságod ősei fejedelmek voltak – szólalt meg Aldzsi olyan kongó hangon, mint egy öreg veszprémi kanonok az oltár előtt.
Alvinczi tenyerébe vett a sárgásbarna homokból. Hosszadalmasan nézte:
– Szentföld! – mondá és a levélborítékot átadta Szilveszternek, hogy helyezze az ereklyék közé.
– Kicsoda most a nádor Budán? – kérdezte ásítva, mialatt a három bundát egyenként levetette. (A miniszterelnököt nevezte nádornak.)
– Bánffy, uram, Bánffy Erdélyből – felelt Szilveszter és leginkább egy bundát szeretett volna szolgálatkészségben megragadni, Alvinczi azonban szívósan védekezett:
– Nem szeretem, ha inasi teendőket végzel, Szilveszter – dörmögte, de bezzeg a titoknok nem hagyta magát: az állatprémmel dúsan bélelt botosok levetésénél némi szerephez jutott. (Alvinczi lemondólag ásított.)
– Remélem, nem lesz bajunk a nádorral!…
Aldzsi a kabát szárnyai alól elővonta húsos, szőrös kezét, amelyben Alvinczi ellenfeleit megfojtja:
– Erőszakos fráter…
– Ezek az erdélyiek – dünnyögte Alvinczi, de nem fejezte be a mondatot; ki tudja, a nádor tán kémeket tart…
– És az öreg Tisza él még?
– Meghalt, mint egy ajtószeg – jelentette Szilveszter úr.
Aldzsi ájtatosan kijavította a fiatal titoknokot.
– Megboldogult.
– Nem volt rossz emberem – dünnyögte Alvinczi.
Ezután különös szabású frakkot öltött, amilyent a direktórium alatt viseltek a párizsi gavallérok. Illatszerrel – a széna illatával – behintett ruhája bélését és két ujját bemártotta a mosdótálba. Ünnepélyesen és tempósan mozgott a bolthajtásos szobában, amelyben két nap óta fűtöttek bükkfa gyökérrel és görcsével, amely ágyúdurrogással égett el a cserépkályhában.
– Talán mennénk az estelihez – vélekedett Alvinczi és egy cobolybundát terített vállára.
A cirkuszszolgák ismét előléptek a Fehér Ló falából és mozdulatlanul tartották a gyertyákat. Alvinczi meg-megállott a lépcsőfokon, mintha szólani akarna hűséges titoknokához, de mindannyiszor meggondolta a dolgot.
A különszobában régi evőeszközökkel volt terítve (majd ismét írja Krausz úr: «Service: ?…»), nefelejcsvirágos porcelán és damaszt asztalkendők egészítették ki a táblát, ahol középen foglalt helyet Alvinczi, míg jobbról és balról Szilveszter és Aldzsi urak telepedtek le; Mortimer szemközt ült, hogy mindig szemmel tarthassa Alvinczi izmainak rugékonyságát. Még két üres teríték volt az asztalon.
Pozsonyban, a Lóban mindig két személlyel többnek terítettek Alvinczi asztalánál; két hölgy tiszteletére volt ez a ceremónia, akik ezelőtt rövid idővel (húsz évvel ezelőtt) vendégei voltak Alvinczinek egy lakomán. Két pozsonyi grófné volt, két vándormadár: a felejthetetlen vendég. Később még visszatérünk hozzájuk. Most Enyinginé sűrű bocsánatkéréssel besompolygott a szobába – ez is a pozsonyi tartózkodás napjainak különösségeihez tartozott.
– Lengyel levest is főztem, mint Izabella grófné idejében súgta áhítatosan.
Alvinczi meghatottan bólintott, fehérhajú és megpróbált arculatú öreg pincérek glaszékesztyűkben hozták a tulipános cseréptálat.
Alvinczi előbb megtöltött egy kristályüveg pohárkát a sok közül. Ferenc József mádi pincéjéből való ötputtonyos aszú volt az óüvegben.
– Egy pohárral, a hazáért – mondta Alvinczi és fölhajtotta a pohárkát.
A leves után ó-német edényekben sört szervíroztak, habár senki sem kóstolta meg. (Igazi magyar úriember akkoriban még nem ivott sört.)
A poharak kezelését ezután piros nadrágos, aranyos atillás huszár vette át, aki halk sarkantyúpengéssel járt az urak háta mögött. Öntött Badacsony nedvéből, Szerednye aranyából és a nehéz Szamorodniból; Mouton Rotschild és a «pápa vére» folytatták a sort, míg végül dupla-Pomery játszott a kristályban fehéres, savanykás habokon.
Ámde ne felejtsük az ételeket sem, amelyekhez e különböző italokat, a legszabályosabb etikett szerint elfogyasztottak Alvinczi vendégei.
Aldzsi, az Alvinczi-féle pörök igazgatója, régebben Zemplén vármegyei fiskális volt és vidéki úriházak asztalánál eleget megtörölte a száját és italtól, ételtől csillogó bajuszát; tompa morajlással fogadta a cserépedényt, amelyet a konyha felől behoztak.
– Malac – mondta. – Kis göndör malac.
Egyéb megjegyzése nem volt, mert orrát nyomban a tányérba dugta. A citromos és tejfeles levesben a malac lábacskái, farka, mája és lépe nagy gyönyörűséget okoztak. Szakértő tudhatta volna, hogy semmi nem hibázott az annyira fontos és vezéri szerepet betöltő eledelből, amely szerepet egykor a leves a magyar konyhán elfoglalta. (Sajnos, az idők változtak Alvinczi utazásai óta, a leves mindinkább veszített jelentőségéből a magyar asztaloknál, a gazdasszonyok takarékoskodnak. Nem divat többé: egy saját kezűleg készített gulyásleves [bélszín húsból!] útján elárulni a vonzalmat. Pedig leves nélkül sohasem kezdődött valamirevaló vacsora Magyarországon. Voltak felejthetetlen levesek, amelyeket tyúkból, sertésből és marhából főztek és a levesfőző asszonyt a messzi városból hozatták. A csontok, zöldségek, fűszerek mennyisége: megannyi tudomány. A legjobb levest Ferenc Józsefnek főzték az országban. Utána Alvinczi következett.)
Most a hal jellegzetes tálai tűntek föl a szemhatáron.
Aldzsi még bajuszát törölgette a leves maradványaitól, egy csontocskát visszavett tányérjáról és paprikás cipódarabot falatozott, midőn a hal váratlanul megjelent. Hideg angolna volt.
A jogtanácsos aggodalmas arcot vágott:
– Vajon folytonosan keverték az olvasztott aszpikot, amíg a halhoz adták?
Az angolna hallgatott, mert meg volt fagyva.
Aldzsi borúsan csóválta meg a fejét, amíg nekilátott a halnak. Apránként azonban kerekre nyílott a szeme és elégedetten hümmögött. Majd halkan, mintegy magának mondta:
– A hal úszni akar.
Mire a huszár szódás bort nyújtott át az ügyvédnek, amelyet az egy hajtásra kiürített. (Aldzsinak az volt a privilégiuma, hogy étkezés alatt mindig egyforma, könnyű kerti bort ihatott, szikvízzel, mert véleménye szerint a garatnak és a többi belsőrésieknek ez a legjótékonyabb. A világoszöld bort parádi üvegben szervírozták. A kerti borról csupán a francia pezsgő kedvéért mondott le.)
Most sajtpuding vonult az asztalra.
Aldzsi egy hatalmas fogpiszkálót tartott a szájában. A fogpiszkálót mindig személyesen vásárolta, mert ki nem állhatta a fenyőfából készült puha fogvájót; ő a keményfának volt a híve, amellyel hatalmas fogai közé dárda módjára döfött. A szalonkabátja hátulsó zsebében mindig volt egy csomag fogvájó, egy doboz gyomorerősítő por és selyempapiros, mert csak abba tudta az orrát fújni.
Vizsgálóbíró módjára kiáltott rá a pudingra:
– Vádlott, le voltál zárva egy óra hosszáig?
Enyinginé, aki olykor titkon beleskelődött, vajon ízlik-e az uraknak a főzte, hangosan elkiáltotta magát rejtekhelyéről:
– Én magam dunsztoltam.
– Akkor rendben van – felelt Aldzsi.
Alvinczi egy rosszalló pillantást vetett a rejtekhely felé. Respektust kell tartani a cselédséggel.
– A szakácsnénak konyháján a helye – mormogta.
A sajtos étel után két pohárral hajtott fel az ügyvéd a kellően hűtött borból, míg Alvinczi szomját egy gyűszűnyi vörössel oltotta, amely Avignonban termett, és egy angol lord pincéjéből való.
Most a fácán repült be vörösbort vérezve és sült gesztenyetojások között.
– Madár! – zsörtölődött Aldzsi. – Nem komoly dolog a madár.
A fácán után csaknem megrágott egy fogvájót a jogtanácsos. Nem szerette a tréfát az étkezés ügyében.
Végre azonban megjelent a vacsora királya, vajastésztában a vesepecsenye, amint a legkifogástalanabb szakácsné sütötte egykor Rudolfnak a görgényi vadászatokon. Alföldi napfényben látni a hízott fehér tulkokat, amelyeknek húsát Bécsbe szállítják; Pozsonyban egy percre megáll a vonat, amely nem egyszer kocsijába viszi a leveshús kedvelőjét Pestről Bécsbe, a Kärntner strassei emeletre, ahol a monarchia legjobb marhahúsát eszik.
– Ez férfiaknak való – kiáltott fel a jogtudós és önfeledten fente kését a tányér hátán. – Csak azt nem tudom, háromszor sodorták-e a tésztát?
Majd a salátákat vette szemügyre – a fácánt nem becsülte annyira, hogy mellé salátát fogyasszon. Élénken üdvözölte a tartármártással leöntött babsalátát, bólintott az esztragonnal kevert zöld fejes salátának, míg a káposztával töltött paprikától bágyadtan kérdezte: vajon kétszer forrázták-e?
Ezután Aldzsit a vacsoránál szokásos baleset érte.
Észrevette az asztal végén azokat a kis, mogyorónagyságú savanyított paprikákat, amelyek szinte pirulnak a belső tűztől. A fiskális jól tudta előre, hogy mi lesz tettének következménye, nagy elhatározással bekapta a legtüzesebbnek látszó paprikát. Csakhamar kétségbeesett szuszogás és lihegés hangzott a helyről, hol Aldzsi foglalt helyet. Szemei könnybe lábadtak, arca eltorzult, percekig szótlanul és fájdalmas kínban hentergett székén, mint Enyinginé gazdasszonyi tudományának áldozata és boldog vértanúja. Amire a maga részéről tulajdonképpen be is fejezte a vacsorát. Néhány fánkot kapott még be, mert farsangot mutat a kalendárium és egy bizonyos juhsajtot kóstolgatott elszomorodva a paprikával való neveletlen magaviseletén. Amíg Alvinczi megtöltötte francia borral a hatalmas kelyheket és megengedte, hogy poharát minden jelenlévő az ő serlegéhez koccintsa.
– A szép nőkért! – mondta szokatlan élénkséggel.
Ezt mindig így cselekedte ötven esztendő óta.
A feketekávét és a különböző Focking- és Bols-féle pálinkákat néhány angol termékkel, Cherry-Brandyval, magyar meggylelkével és kecskeméti barackpálinkával társaságba hozva az összejövetel véget ért.
Alvinczi másnap délben befogatott a vörös postakocsiba, de mielőtt elhagyta volna Pozsonyt, látogatást tett ama emlékezetes grófnőknél, akik a Szentvár utcában laktak egy ódon, sárga házban.