Kolonics után egy újabb fiatal, végtelenül tehetséges magyar élsportoló gyertyájának lángját fújta el a Nagy Gyertyagyáros. Kolonics óta nem telt el egy egész év, és egy másik sportág is a története egyik legnagyobb versenye előtt elveszítette egyik alappillérét. A hivatásos sport sok áldozattal jár. Kérdés, mennyire.
Magyarországon jégkorongozni nem feltétlenül az a sport, hobbi vagy hivatás, ami adódik. Nem vagyunk az a jeges nemzet. Mégis van pár fanatikus, aki nem csak elhivatott, de tehetséges is, és mindent megtett azért, hogy a lehető legmagasabbra érjen. Ocskay a mostani nagy generáció alakjaként csak itthon játszott. Többre volt hivatott talán, de – akárcsak Illés Béla, a mi Bélánk – nem kockáztatott, nem próbált szerencsét, hanem maradt itthon és játszott. Alázatos sportembernek ismerték a hozzá közelállók, ahogy Kolonicsot.
Öt éve azonosították szívproblémáit, akkor még csak 29 éves volt, nyilván korai volt a súlyos diagnózis, ami a karriert veszélyeztette. Ő is, az orvosok is megtettek mindent akkor és azóta, mág januárban sem volt semmi jele az újabb porblémának. De a feszített tempó, a komoly sorozatterhelés már sok volt a szervezetének és épp, amikor kicsit megpihenhetett volna a vb-felkészülés előtt, akkor tört el a rugó. Most már kipihenheti magát. Sajnos.
Remélem, hogy mindazok, akik az ő példáját (is) követve, a hivatásos sportot választják, egy adott helyzetben másképp döntenek, kevésbé kockáztatnak. Bírnak elszakadni az imádott sporttól, bírnak váltani, amikor a testük jelzi, baj lehet. Mert van az a pont, az a típusú határvonal, ahonnan már nem lehet visszafordulni…
Nyugodjék békében.