Eleky Lajos terrorista volt. Igazi, ősmagyar terrorista, aki nem hitt a képviseleti demokráciában és a parlamentáris köztársaságban. Royalista volt, amióta az eszét tudta. Középiskolában tanított huszonöt éve, csendben mondogatva az éppen aktuális verzióit a történelemnek és a kémáinak, ám eközben súlyos terveket szőtt kerti barkácsházikójában, nem messze az Üllői út végétől, a Dankó Pista utcában.
Tudta, hogy mindenki a kommunisták bérence. Egy ideig elhitette vele Csurka, Orbán és Hegedűs Lóránt is, hogy lesz még szép, dzsentrik mentéinek aranygombjaitól fényes rendi monarchia, kardlappal, fehér ménekkel, de aztán rájött, fölismerte, hogy csupán álruhás bolsevikokról van szó („megszivatott a bajuszos bányászroma” – ahogy esténként, enyhén ittas állapotban mondogatta magának, miközben a kert sarkában vizelt le a pünkösdi rózsákat).
De nem adta föl. Bár, amikor a 2009-es Európa-parlamenti választásokra Morvay Krisztinát jelölte listavezetőnek a Jobbik, kis ideig legitimációs válsággal küzdött. Viszont kellően képzett és intelligens volt ahhoz, hogy megtalálja a magyarázatot: biztosan ő lesz az újjáalalkuló főnemesi felsőház elnöke, amikor 2016-ban megszűnik a köztársaság. Ezen a szép gondolaton morfondírozott azon az esős júniusi napon, amikor meghallotta a hírt: Baka András lett a legfelsőbb bíróság elnöke.
Tudta, ez a jel. A jel. A JEL. Tudta, hogy eljött a pillanat, lépnie kell, föl kell számolni a legártalmasabb szellemi erőt, a köztársasági elnököt, és hivatalát. Elővette hát kopott bakancsát, homokszínű kertésznadrágját és zöld katonai molinóját, amit jól betűrt a nadrágba. Erre fekete balonkabátot vett, aminek bélésébe rejtette a hangvezérelt, házi készítésű bombáját, amivel a Sándor-palotát kívánta megsemmisíteni. Kicsit izzadt, de tudta, érezte, hogy öngyilkos merénylete az egész ország számára hosszútávú haszonná válik a közeli jövőben. Kitette az asztalra a precízen leragasztott búcsúlevelét feleségének, eltette arcképes BKV bérletét, és kisétált a legközelebbi buszmegállóba.
Hosszú út volt. Csaknem egy óra negyven percbe telt, mire tömegközlekedéssel elérte a várat. Nem volt benne félelem, mégis nagyot sóhajtott, amikor leszállt a 16-os buszról a Dísz téren. Körülnézett, levette és megtörölte szemüvegét, közben halkan szellentett egyet, és lassú léptekkel megindult az elnöki hivatal felé. A vár északi fala mellett sétált, szerette ezt a részt. A távolban két gyermek biciklizett, szülei távolról figyelték őket. Ahogy az épület közelébe ért, nekiindult, hogy átvágjon a füves területen a romok között, nem késleltve tovább az elkerülhetetlent. Épp középen sétált, fütyörészve, amikor az egyik gyerekbicikli csengőjének hangjára elemi erejű detonáció rázta meg a várhegyet. Csak egy apró hamukupac volt már csak ott, ahol az imánt még Eleky Lajos lépdelt. Senki nem sérült meg, nagyjából odakapták ugyan a fejüket az emberek, de Lajos tényleges nyom és eredmény nélkül múlt el, és lett a lassan tovaszálló zivatarfelhők része. Akárcsak a magyar ellenállás.