Kisebbség-e a többség? Ki az, aki nemzetnek tekinthető a nemzeti összefogás rendszerében? Megdőlt-e azon állításom, hogy a más által sugárzott rend és a biztos, kevés szar többet ér Magyarországon, mint a demokráciával járó véleményszabadság és az annak sokszínűségével járó politikai viták, valamint az érdekek becsatornázása? Diktatúra van vagy centrális demokrácia? Ér-e visszaélni a kétharmados többséggel és hetente alkotmányt módosítani? Járna-e mindenkinek nagyon sok állami nyugdíj, de legalábbis az, amit félretett magának? Kellett-e új alkotmány és ha igen, ilyennek kell-e lennie? Ér-e a bólogató jánosunkat köztársasági elnöknek megválasztani Copy-Pali helyett?
Van még kérdés? Nem kevés. Az is kérdés, akarunk-e ezekre válaszokat keresni, adni. Én most nem. Ennek az az oka, hogy engem is megbántott és megbánt az a hatalomcentrikus kormányzati kommunikáció, ami arrogáns, pökhendi, fennhéjázó és lenéző. Az, hogy az Orbán-kormány és a Fidesz nem jobboldali, nem konzervatív régóta tudtuk. Maximum nemzetieskedő és keresztényeskedő. De a fent felsorolt stílusjegyek egyike sem olyan „erény”, amit nemzetinek vagy kereszténynek lehet nevezni (de még gondolni sem).
Azt feltételezem, hogy sokkal jobban lehet úgy képviselni egy véleményt, megindokolni egy döntést, ha tényleg elhisszi az érintett, hogy nincs jobb kivitelezhető megoldás adott ügyben, A bajom az, hogy ez a most a kormányban és a kormánypártban abba a túlzó irányba mozdult, ahol a „nincs jobb megoldás” helyett a „nincs más megoldás” attitűd érvényesül. Az ebből fakadó kirekesztő kizárólagosság csak még olaj a pökhendiség hegyeset csulázásra ingerlő tüzére. (Akiben ez az érzés nem került elő többször az elmúlt két évben, az nem követi a politikát vagy annyira fideszes, hogy Orbán képet hord a nagymamától örökölt nyakékében.) Bosszantó és elkeserítő.
Félúton a 2014-es választások felé az fáj a legjobban, hogy nem látok olyan legényt a réten, aki letörné az orbáni szarvakat és félrelökné a Felcsúti Fellengzősöket a kormánykeréktől. Bárki?
Vagy marad az őrület határán lebegő Matolcsy-szindróma, amit megélünk szinte nap, mint nap:
mi, magyar állampolgárok vagyunk a stadionban a nézők, a kormány a mi focicsapatunk, akik támadnak, majd az ellenfél kapuja előtt egy lövés vagy egy fejes után az egész csapat egyszerre elkezd kiabálni, ölelkezni, gólöröm koreográfiát előadni, mi meg nem értjük, hogy miért, amikor mi azt látjuk, hogy a stadionból kiröpült a labda, annyira mellé-fölé ment- szellemgólok ezek vagy tényleg száz-nullra vezetünk? Ez is egy kérdés? Már csak az időben bízom, hogy valamerre mozdít minket ebből a furcsa, szorongásos, beszívott állapotból.
[youtube]http://www.youtube.com/watch?v=PHVeyo4W18U[/youtube]
köszönöm! szép volt! 🙂