Ukrajnáról

Valamelyik este azon filozófáltam, milyen brutális szintű technológiai változást hozott az a kicsit kevesebb, mint 40 év, amit 1977 óta itt sikerült töltenem. Nem csekélyebb mindez történelmi szempontból sem, de a technológiai intenzitás mellé az 1990-es évek után inkább csak be-belépő extrák voltak, amik közül az idei ukrán válság azért magasan kiemelkedik. Elmélkedem róla, mert minden véleménnyel és apró morzsával csak tisztábban láthatunk. (Már itt leszögezem, hogy  a poszt nem tudományos igényességgel, hivatkozások és referenciák nélkül, csupán a korábbi tanulmányaimra és kapcsolódó gondolataimra épül.)

A rákos, az alkesz és a szadista

Általános iskola 8-ik évében, a 1991-92-es tanévben a huszadik századi magyar és európai történelem egyes elemeit bölcs módon inkább nem adták le és hallgatólagosan nem is kérdezték a középiskolai felvételeiken. Ennek okán emlékezetes maradt az az óra, amikor az egyébként ténylegesen elismert technika és biológia tanárunk, Simon Gabi bácsi jött be helyettesíteni történelemórára és kicsit árnyaltan vezette elő a jaltai tárgyalásokat: ott ült a beszámíthatatlanul beteg (rákos, agyérelmeszedéses) Roosevelt, a kellemesen beviszkizett Churchill szivarozva és nézték, ahogy Sztálin rajzolgat a térképre, majd kezet fogtak és ezzel megpecsélteték a mai napig érvényes világrend és geopolitikai viszonyok alapjait (hiába lett vége a hidegháborúnak). Ez a mai napig vissza-visszatér, mint emlék és mit sem veszített aktualitásából.

Miért futottam neki ilyen messziről? Mert fontosnak gondoltam hangsúlyozni, a leírt gondolatokhoz, hogy az történelmileg kialakult érdekszférák és azok megtartása az elmúlt két évtizedben minden, magát nagyhatalmi pozícióba soroló országnak és azok vezetőinek is a legfontosabb és legkényesebb témája.

Etnocentrikus világkép

Egyik kedvenc fogalmam és minden helyzet, amikor aktuálpolitikai, de Európán kívülről érkező témákról beszélgetek vagy olvasok, vissza is igazolja mennyire nem vagyunk képesek kilépni abból a közegből, gondolatiságból, kultúrkörből, amiben szocializálódtunk és amiben élünk és így európai szemmel (és elvárásokkal) próbáljuk meg (nem) érteni a nem európai eseményeket. A durva és kicsit talán ijesztő is, hogy Budapesthez mennyire közel van Európa határa.

Demokrácia?!

Ugyanis a Kárpátok vonulatánál vége van a modern értelemben vett Európának.  Észak felé Lengyelország határát tekintsük ennek a vonalnak. Nem merészség kijelenteni, hogy onnantól a szlávok által lakott területeken a demokrácia nem ismert, nem gyakorolt és nem (el)várt jelenség. Történelmi alapokon. Kicsiny és sokáig veszélyeztetett, inogó kivétel volt a baltikum és még a finn terület is, de az Európai Unió megtámasztotta ezeket az országokat, népeket kellően ahhoz, hogy az orosz medve ne fenje a lépes mézükre a fogacskáját.

A demokratikusság hiánya, gyökértelensége több okra visszavezethető, mély és részletes magyarázatokkal, de erre igény esetén térjünk majd vissza, illetve utána lehet olvasni, most nem mennék bele. Csupán megemlítem a főbb elemeket: keleti típusú vallási keretek (a görög katolikusnál sokkal jobban passzol ide a pravoszláv vagy az ortodox keresztény definció), keleti típusú, autoriter-despotikus hatalmi rendszer (tatár modellre épülő kánság, cárizmus), a vezető rétegek és a társadalom szeparálódása, apolitikusság, alattvalói társadalom („cár atyuska” megmondja, mit csináljunk, merre menjünk). Mindezeket nemhogy felszámolta, mint inkább megerősítette a bolsevista-kommunista berendezkedés.

Youngkrajna

Az ukránok annyira nem bírtak elérni a terhes történelmi keretek és az ütközőzóna típusú földrajzi elhelyezkedés miatt az államalkotó nép szintjére, hogy még egy töketlen, Szvatopluk-szerű vezetőt vagy utánálló banditából politikai igények mentén tudományosan nemzeti hőssé legitimált Avram Iancu-típusú alakot sem tudnak fölmutatni, mint a szlovákok vagy a románok. Sokan mondhatjuk, hogy idősebb vagyok, mint Ukrajna, hiszen 1991 előtt ilyen állam nem létezett korábban.

Szerencsétlen ukránok ennek mentén haladnak végig a nemzetállamiság kialakításának lépésein: az önmeghatározás, a működési modell, a kultúrális fejlődés, az europanizálódás kínjaival és a merre tartsunk átfogó problémájával megterhelve. Csaknem 25 évig párttitkárok és korábbi kommunista vezetők próbálták „képviseleti demokráciaba” fordítani az országot és a társadalmat. (Orosz tanár angolul tanít motívum egy csöppet.)  Röviden összefoglalva: az önállósodás óta billeg autokrácia és valami furcsa demokratikus próbálkozás között, az utóbbiba csomagolva. Aztán jött az EU-s társulási szerződés ügye egy éve és akkor elvált a sz@r a víztől.

Ukrán-orosz barátság

Na, ez ami nem volt soha. Legtisztább példa, miszerint Sztálin a második világháború után egyszerűen ki kívánta írtatni az ukránokat, amiért ellenállás nélkül (lényegében örömkönnyekkel ünnepelve) engedték át a hitleri német hadsereget Moszkva felé az akkori szovjet ukrán köztársaság teljes területén. Minden szimpatikus eszközt (kitelepítés, statáriális bíráskodás, tömeges kivégzések háborús bűnösség okán stb) bevetettek, ahogy mindenhol. Ezért „cserébe” adták vissza a Krím-félszigetet Hruscsovék az ukránoknak az 50-es évek végén. (Amiről kiderült most, hogy olyan volt, mint a lakótelepi focipályán a létszám: amíg mi állunk nyerésre, addig nálunk is lemegy egy ember, hogy egyenlően legyünk, mert ti nem vagytok meg… de ha átveszitek a vezetést, akkor visszaáll…) A Szovjetunió szétesésekor is volt némi vita, hogy mi legyen holmi atomfegyverekkel, meg tengeralattjárókkal, meg flottákkal, de ott dűlőre jutottak végül. Meg van ez az állandó földgáz csapolós játék is… Szóval vörösingesek partnersége ez, de inkább tekintsük múltidőnek, hiszen a jelenlegi ukrán válság lezárulta, elmúlása, lecsengése után itt már partnerségről nem fogunk tudni beszélni soha többet.

Mi van? (Mivan?Mivan?)

Vihar van a kávéscsészében. Ne több, sajnos. Putyinnál eljött az idő, hogy elrendezze a régóta esedékes nyitott kérdést: Ukrajna orosz érdekszféra és az is marad belátható ideig biztosan. Ha ránézünk az ember fejére és belekalkuláljuk, hogy KGB vezető volt, azon sem lepődünk meg, hogy a géppuska csövével húzta meg a vonalat az ukránoknak nagy EU-s összeborulás és az ezzel járó önállósodás kapcsán. A mostani helyzetből hátrébb (visszább) Putyin nem fog lépni, ez biztos. Ha kell, akkor biztosan elmegy Kijevig tankokkal (de Donyeckig biztosan), ahol persze már NATO tankok és repülők fogják várni, de megállítani, érdemben, fizikailag ellene menni, beavatkozni sem EU, sem NATO, sem ENSZ vonalról nem fog senki. A gazdasági embargók, tíltások is csak annyira maradnak majd meg, hogy csak egy kicsit legyen szar az oroszoknak, mert ha nagyon szar, az már nekünk is szar lenne. Mindenkinek szar lenne. Lehet, hogy „csakazértis” jelleggel lesz EU-s partneri szerződés, de ukrán tagság soha. Ahogy ukrán NATO tagság sem. Ahhoz tetterős, koncepcióval, startégiával és erős akarattal rendelkező ukrán politikusok kellenének, stabil, masszív társadalmi beágyazottsággal, hátországgal. Ahhoz meg el kellene vetni a demokrácia magját a jó ukrán földbe. De abból a magból most még vodkát főznek. Hogy ne fagyjanak meg és ne haljanak éhen/szomjan.