Az eső lassan szemerkélni kezdett. Balra, a völgyhíd fölött egyre sötétszürkébb felhők tolultak ki a dombok, az erdők mögül. A nő a Kálvária-hegyen állt, és a sziklát megkerülő Séd patak kanyarulatát figyelte. Szomorúsága, amivel idejött, keserű békévé változott. Már nem sírt, de érezte, ahogy a szeme és a lelke megfáradt a zokogásban. Az eső közben sűrű és nagy cseppekre váltott, a nyárelőben gyakori, Balaton-felvidéki záporrá duzzadt. Érezte, ahogy az arcát ütögetik a cseppek.
Szalmaszőke haján érett meggyként ültek meg az esővíz gömböcskéi. A cseppek csermellyé álltak össze és indultak lefelé a nő nyakán, arcán, mellkasán, végig a hátán és végig a mellei között a hasa felé. Csiklandós volt, de most inkább fürdésnek érezte a langyos esővizet, libabőrös lett, amitől mosolyogni támadt kedve. Nem akart maradni. Nem érezte jól magát a bőrében, ki akart költözni a munkájából, a lakásából, a városából, az országából mióta a szerelmét elveszítette. Nem tudta, hogyan tovább, ezért jött a Kálvária-hegyre, ahogy mindig, amikor elhatalmasodott rajta a bizonytalanság. A magányos mindennapok odaégett őrölt paprikát idéző, állandó íze mellett most a véglegesen elbukott külföldi munka, és a költözés esélyének elvesztése miatt most úgy érezte magát, mint egy út szélén kitett kiskutya.
Bár ruhája már nagyon vizes volt, kedve támadt fölvenni élénksárga esőkabátját. Elővette a táskájából, kihajtogatta és egy gyors mozdulattal belebújt. A műanyag ráragadt ruhájára, bőrére, és pillanatok alatt fölmelegítette a hűvös, nedves anyagokat. Szívesen megrázta volna magát, mint egy szőrös vagy tollas állat, hogy ezzel eltávolítsa a vizet és vizes érzetet, de ez inkább csak vágy volt, mint reális megoldás.
Tanácstalansága és kilátástalansága ismét betöltötte a gondolatait. Keserű békéjét meggyújtotta a bizonytalanság agyi szikrája, így most már kívül és belül is meleget érzett. Az érzete hamar indulattá alakult, letette a táskáját, az esőkabát kapucniját a fejére húzta és betűrte alá a homlokára ragadó vizes hajtincseit. Előrelépett a sziklafal széléig. – Lesz itt hely – gondolta és visszament a kőkereszthez. Nekifutott és mintha egy rajtkőről vagy egy trambulinról ugrana, megfeszített testtel a levegőbe vetette magát. Egy pillanatra fölfelé indult, majd gyorsan lefelé. Zuhanás közben trillázást hallott, majd akaratlanul csapkodni kezdett a kezeivel. Két másodpercig nem történt semmi, de nem hagyta abba, így csak kicsit lepődött meg, amikor az eséses megállt, majd emelkedni kezdett. Megint magát megrázni támadt kedve és most meg is tette: végig futott a fejétől a hátán át a lábáig és faroktolláig az ingerület. A víz lecsapódott a tollairól a levegőbe. Döbbenten fölkiáltott és az előbb halott trillázás jött ki a torkán.
Lenézett és a város házai fölött repült. Ismét kiáltott, de már örömében. A Bakony erdei felé vette az irányt.