(50)(6)

Kicsit olyan lesz ez a félévszázados ünnepség, mint édesanyám ötvenedik születésnapja 2001-ben. Elterveztük. Leutaztunk a családi nyaralóba. Mamámnak aznap dolgoznia kellett késő estig. Mi nekiálltunk bográcsba kiváló marhapörköltet csinálni a ház mögött is tűzrakónál, közben nagynéném bevodkázott és a szintén részeg barátaival, és pár ismertlen helyi alkoholistával őrjöngött a teraszon. Amikor már a szomszédokon túl én is meguntam, akkor leállítottam a spontán mulatságot és hazazavartam a potyalesőket. Óriási botrány, közben befutott az ünnepelt. Elhagytuk a tett helyszínét, szolíd esti balcsiparti séta, majd visszatérés és a részeg, öntudatlan rokon kurvaanyázása közepette lefekvés. Majd édesanyám jajkiáltásásra riadás, kirohanás a teraszra. Ott az őrjöngő öreglányok szétválasztása, mindenkinek egy közepes pofon, aztán rövid, nyugtalan alvás és az első hajnali vonattal hazautazás… Régi szép idők. Ma már másképp csinálnám. Már koraeste lepofoznék mindenkit, utána a sértődött csendben nyugodtan borozgatnék, miközben mindenki utálna…

Ugyanez van/lesz most 56 körül.

Előzmények: Gyurcsány behazudta magát az első teljes ciklusába, de kibukott a dolog. Azért, hogy hazudott, nem kért bocsánatot, csak azért, ahogy hazudott. Szóval bocsánatot kért a balos szavazóktól, aki vagy nem értették, hogy mi van, vagy megsajnálták szegény Ferikét, hiszen értük hazudott. Mi, náci jobbosok tudtuk, hogy hazudott végig, de tőlünk is bocsánatot kért, pedig tőlünk kegyelmet kellett volna kérni. Azt nem kért, viszont nem is kapna.

Nem kapott a Fidesztől sem, meg a KDNP-től sem. Ők elvonulnak és külön ünnepelgetnek. Ibolya nem tudta (ahogy általában nem tudja), mitévő legyen, így nem is tett semmit, csak szólt, hogy „Ejnye-bejnye, kellene együtt ünnepelni…” Ez a legnagyobb ökörség és képmutatás. Pont olyan, mint az átlag magyar karácsony: előző este, sőt még aznap reggel is összeveszés, ajtócsapkodás, esetleg némi tetlegesség, 24-én este meg könnyek, idilli zabálás, hangyányi lerészegdés, kómás éjféli mise, aztán 25 reggeltől ugyanaz a megszokott móka. Szóval menjen mindenki a maga útjára, lássa csak a nép és az összes külföldi, aki idejön megemlékezni, hogy megosztott az ország vezetése.

Az ország nem érti, úgy sem érti, mi van. Ahogy az ország azt sem érti, mi ez az 56 egyáltalán. Ezért nem is tudja ünnepelni egyáltalán. Hiszen 56 egy tiltakozás volt valami ellen, de nem volt meghatározott célja, ahogy rendes vezetője sem. Ezért fulladt olyan egyszerűen vérve és üvegbe töltött, ronggyal ledugózott benzinbe. Hova érhet el egy tömegmozgalom (szabadságharc? forradalom? népi ellenállás?), amikor a vezetést felvállaló „politikus” maga sem tudja, mit akar. Nagy Imrének jelene sem nagyon volt akkor. Csak a múltja, ami nem volt különb Rákosiénál vagy Kádárénál. Egy dolgott tett meg. Kimondott valamit egyszer és kitartott mellette, mert következetes ember volt. Ennyiben talán kicsit több, mint az átlag hithű kommunista. Viszont azt gondolom, semmi másban nem.

De lényeget még ezzel sem sikerül megfogni. Majd 50 esztendő múlva talán azok képesek lesznek rá, akiknek már a szülei, nagyszülei(azaz mi) sem látták, élték át, mi is történt. Most még túl személyes, túl szubjektív az ünnep. Emiatt nem is tud ünneppé lenni. Emlékezzünk meg tehát a harcosokról, akik harcoltak valami ellen, égett bennük a vágy, hogy elérjék, amiről nem tudták, hogy már Jaltán eldőlt, hogy nem érhetik el. Demokráciát akartak, miközben a demokráciák vezetői szolídan kávézgatva végignézték, hogy zúzzák szét a páncélosok a lendületet és a tüzet, ami a naiv, gyermeki lelkesedésű magyarok szívében fellángolt…

Ez a nagy internacionális összeölelkezős emlékezés most egyfajat bűnbánat, de nem őszinte. Ha őszintén akarunk valamire közösen emlékezni, akkor az az, hogy 50 éve volt legutóbb harci jármű tűzparanccsal Budapest utcáin, és kívánjuk azt közösen, hogy ez soha többé ne következzen be.