Nem azt mondom, hogy Budapest gasztronómia térképének fehér foltját fedeztük fel, de egy számunkra kevésbé ismert és látogatott étteremben töltöttünk el egy szombat délutánt most szombaton.
A Matteo-ban tavaly nyáron is már voltunk egyszer az én kicsi feleségemmel. Az élmény akkor is rendkívül kellemes és értékes volt, most azonban behatóan megvizsgáltuk újra a konyhát, meg mindent. Ebben a Sajnos szerkesztőség két hivatalos étekfogója, Mici és Reci volt a partnerünk.
Mici foglalt asztalt, így a kellemes zöld sarokban vehettük kezünkbe az étlapokat. El is sikerült szemlélődni mintegy 40 percet a kínálaton, egyre izzadva, egyre jobban feszengve. A pincér negyedszerre is olyan barátságosan jött és érdeklődött, amilyen barátságos maga az étterem és annak eleganciája. Reci egy Matteo tányérhúst vállalt, Szilviám enyhén csípős hallevest kért, Mici pedig Tapasz-fogatot vállalt. Ennek jelentős részét libamáj tette ki. A tapa-kvintett az alábbiakból állt össze: libamáj tatár pirítóson, szarvassonka diós sajtkrémmel töltve, uborkában érlelt borsos sajt olajos magvakkal, pármai sonka bébikörtével, füstölt libamáj mazsolás fenyőmaggal.
Megrendeltük és megjött. A levesek igen méretes adagok voltak, amelyek közül kiemelkedett Recié, aki egy tányér húsleves mellé egy tányér párolt marahúst és egy velőscsonthegyet kapott. Én megettem a kapros-tejfölös kakaslevest, amely igazi tradicionális, sűrű, laktató, húsos leves volt krémesen, nem túl fűszeresen, de ízesen. Mindenki megkínált mindenkit, ennek legnagyobb májere Mici volt, aki mindenből evett, de maradt nekünk is a kóstolótáljáról, mert nem picik voltak a tapas-k. Szilviám hallevese tele volt könnyű halhússal, kagylóval és rákkal is és elmondása szerint igen ízletes volt. Nekem a lé jött be a legjobban, kicsit távolkeleti vonulatot idézett. A többiek remélem leírják az élményeiket.
Főfogásként teljesen különböző variációk érkeztek az asztalra. Szépséges szerelmem egy roston gomolyát vállalt szicíliai salátával, Reci (aki ravioli hiányában lemaradt a vargányás ravioli szarvasgombás vajban pirított libamájjal című kompozícióról) vállalt egy körtével sült libamájat, mézes chiantimártásban burgonyapürével, Mici bélszínérmét fogyasztott szarvasgombás csontvelővel, kockatojással, parmenzános rizottóval, nekem pedig borjúpárna jutott vargányával bélelve, spenótos gnocchival. A magam részéről a vargányás borjú igen zseniális volt, amihez nagyban hozzásegítette az is, hogy pármai sokába volt csavarva és így kisütve. A gnocchi nagy kedvencem, és a spenóttal összeforgatva pazar volt, megtartotta ízeit, mivel sajtot sütöttek-olvaszottak reá. Azért jött be nagyon, mert könnyű volt, de mégis jóllaktam vele és ültek az ízek.
A jóllakás legfelső szintjére való elérés következett be, minek eredményeként csak egy darab desszert került az asztalra: egy csokoládétorta forró, folyékony csokoládéval, Bailey’s likőrhabbal. Ezt rendeltük, és bár én a likőrhabot nem tudtam azonosítani, egy jól sikerült csokis költeményt fogyaszthattunk el, kiváló csokis piskótába csomagolt forró csokikrémmel és eperrel…
A Matteo összességében élmezőny, ahol megkapjuk egy ötcsillagos szállodai étterem eleganciáját és minőségét (vagy annál jobbat), korrekt áron egy kisvendéglő barátságos, jókedvű szervízével és porcióméreteivel. Tehát ár-érték és mennyiség-minőség aránya is optimális. Tartsák meg eme jó szokásukat, biztosan visszatérünk még. 🙂
Egyszóval… fantasztikus volt!!! A Matteo tényleg az egyik legjobb étterem, ahol jártam. Volt szerencsém az összes ízt megkostolni, amit Geci bácsi felsorolt… és hát egyikben sem volt hiba. Ami a tányérhúst illeti, akár teljes étkezésnek beillett volna. A velővel kezdtem, amit még az én ügyetlenségem mellett is ki tudtam segíteni a csontból, az erre szakosított eszköz segítségével. Imádom a velős pirítóst, ami a legjobb nyitány egy étkezésnél, ez meggyőződésem. A marhahúsleves a legjobb otthoni hagyományokat idézte, és hát a levesevés lezárásaként két nagy darabb főtt marhahús betolása tormával. Persze ezek után volt egy kis holtpont, de megérkező libamáj étel látványa elfelejtette az agyammal, hogy tele a bendő. Az ízkompozició – körte, libamáj, chiantimártás – mindent vitt, a libamáj olyan omlós volt, hogy megőrültem, meg minden… Van egy olyan érzésem, hogy nem most voltunk utoljára a Matteoban
Világbajnokság volt a Matteo! A tapasoktól sírtam, még a nemlibamájasok is szuperek voltak 🙂 A bélszínérméket úgy is meg tudták sütni medium rare-re, hogy vékonyabb volt a szokásosnál. A szarvasgombás velő fantasztikus volt és nagyon passzol a steakhez és a rizottóhoz is. Még annyit tennék hozzá, hogy Reci velőscsontjából akkor velő esett ki, hogy Krúdy, Szindbád és Latinovits Zozó is elmehet a picsába.
Ma volt szerencsém bepróbálni e helyet Csincsimacskával, Aribarival, s Regi-Reci harmonikus szimbiózita Párosával. Első alkalommal és igaz, atomvillanásos buli után, gigamásnapos gyomorral, ami torzíthatja az értékítéletem elfogulatlanságát, tekintve, hogy geciéhes voltam.
Csibémmel a már fentebb emlegetett tányérhúst vállaltunk közösen (merthogy maradjon még hely odabent/odalent…), hát már a velő-pirítós-marhahusi-torma-anyufőzteleveske csapattól vigyorogtam, mint a vadalma. Holott – Reci megállapítása szerint – az adag mérete a gigantikusról szimpla nagyra váltott. Nesze, neked gévévé. A főéteknek szürkemarha steak-et kértem, vargányaraguval, pirított zöldségekkel. Nyamnyam. Nem hibáztam. A közepesen átsütött az közepesen átsütött volt, s a zöldségekből még a cukkinit is megettem, holott annyira nem szeretem, hogy még azt is utálom, aki szereti… Szóval „ostobára” ettem magam, s nagy kihívásnak tűnt hazavezetni a gyomrom általi vérelvonás okozta 30/60-as vérnyomással. Az ízekről és ezek kölcsönhatásáról már nem merek értekezni, nincs mit hozzátennem az előttem szólókhoz.
A másik legnagyobb élményem a kiszolgáló szakember jelentette. Ifjú titán (nem emós), a most oly divatos vadászgörény frizóval, közvetlen, de udvarias stílusban érdeklődött a rendelés felvétele után is, a fogások között és közben hogy miatarkafasz van. Pl. ki mennyi friss, őrölt borsot kér az épp soron (kanálon-villán) lévő étekhez, megfelelően sikerült-e elkészíteni az ételt, javaslatokat tett (fehérbor, limonádé), melyek jóknak (mit jóknak?! megelégedésre okot adóknak) bizonyultak.
Reci érzése bejött, nem először (sőt, Ő többedszerre) volt itt és azt hiszem én sem.
Többiekkel ellentétben, akik felezték a csodás tángyérhúst, én egészet vállaltam be, és bizony uccsó cseppig mind megettem.
Normál embernek ez bőven elég is lett volna, de persze nem tudtam ellenálni a lájtosnak ígérkező „Matteo salátatál vargányával, grillezett libamájjal, sült sajttal és borjú carpaccioval” tételnek. Na ebből sem hagytam hírmondót.
Minden szempontból klasszis a hely. Én eső visszatérő leszek.