Oh Snow!

Azt hiszem, hogy a mai Sun főoldalán jelent meg így vezető anyag a vasárnapi és hétfői időjárásról és annak hatásairól aminek Szilvivel mi is élvezői lehettünk. A szolíd kis összefoglalóban erről az eseménysorról emlékezek meg Micinél a nappaliban ülve, miközben a munkahelyemen kellene lennem és dolgoznom:

Vasárnap (február 1-én) elmentünk Micivel, Jucival és Szilvivel Rochesterbe kirándulni. A vonatra 13.03-kor szálltunk föl és megérkezés előtt jött az első flash, amikor kavargó hóesésen keresztül haladt eszközünk, de egy kis hózápor mindenhol előfordulhat, gondoltuk.
Rochesterben töltöttünk 2 órácskát, megnéztük a katedrálist és a várat, süvítő, metszően hideg szélben, amitől sikerült csontig átfagyni, de ráfogtuk a vidéki, folyóparti viszonyokra, és még a vonatunk 25 perces késésének sem tulajdonítottunk jelentőséget. (A kirándulásról bőséges beszámoló fog készülni a hét későbbi napjaiban.)
Este Szilvivel meglátogattuk a nővérét Hampsteadben és már szinte kezdtük megszokni, hogy szél van és hideg a sötét mellett. Amíg Ancsinál(Szilvi nővére) beszélgettünk bor és sajt mellett, nem is figyeltünk a külső körülményekre, így igazi romantikus sétánk volt a lakástól a vonatkozó metró megállóig a festői Belsize Avenue-n, hópelyhek között, jókedvűen.
Este még egy búcsúvacsora a Mici apartmanja melletti indiai étteremben, (ami a Clifton névre hallgat és mindenkinek kötelező, aki a környéken jár, Cobra típusú indiai sörrel meglocsolva a jófajta indiai ételeket, nagyon mérsékelt áron) miközben odakünn sűrűn hullt a hó.
Lefekvés előtt, pakolás közben búcsúsörök, együtt Micivel taxit kérünk a concierge-től(aki a porta ura, de nem csupán portás, hanem igazi gondnok varázsló és minden egyben), aki azt javasolta, hogy 4-re hívjunk taxit, mert annyi idő(!) kellhet, hogy időben kiérjünk a fél 6-kor induló vonatunkhoz… Ez már kellett volna, hogy veszélyt éreztessen, de a Fűrész sorozat után nyilván nem dőlünk be elsőre mindenfajta aggodalmaskodásnak… Taxit 4.45-re kértem, aztán majd lemegyünk előbb, beszéltük meg mindenkivel.

Hétfőn 4.15-kor keltünk, indultunk és 4.35-kor már a portán álltunk, ahol megdöbbenve néztük a szakadatlanul ömlő havat és azt a 25-30 centinyit, ami már lent van. Portásember folyamatosan hívta a taxitársaságot, ami 5.05-re meg is érkezett, amikor már túl voltunk az első szarrá ázáson, bokáig süllyedve a friss hóban.
Taxink egy szép nagy, fekete merci, amit egy szakállas angol úr vezetett és akivel együtt drukkoltunk, amikor meg kellett állni a piros lámpánál, hiszen errefelé általában nincs nagy szükség téli gumikra… Amikor a nehezén túl voltunk, akkor csevegtünk is kicsit. Kiderült számára, amikor megválaszoltuk a kérdéseit, hogy nem vagyunk olaszok, hogy a magyar nép (Hungary) nem arról lett elnevezve, hogy a nép tagjai éhesek (hungry), nincs az ország címerében kenguru és Európában van, Ausztria, Csehország és Szlovákia mellett. A tudomásulvétel részéről a „Lovely” szó használatával történt meg, valamint búcsúzóul jelezte, hogy legközelebb, ha jövünk, akkor már gyerekekkel együtt szeretni látni minket. 🙂

5.25-kor kiszálltunk tehát a London Bridge vasútállomáson, megnyugodva, hogy simán fölszállunk az 5.34-es bedfordi vonatra, hogy eljussunk vele Luton Airport Parkway megállóig. Majd a rákövetkező 10 percben kiderült, hogy erről és egyik londoni állomásról sem megy senki sehova, főleg nem vonattal az elkövetkező néhány órában. Micivel sűrűn egyeztetve próbáltuk kitalálni, miképpen oldjuk meg a problémát. Végül a taxival reptérre utazás mellett döntöttönk, ami egyszerű lett volna, ha lett volna taxis, aki elvisz minket. Fél órába telt, mire a huszadik taxis azt mondta, hogy menjünk. Előtte a magyarázatok: ilyen hóban haza kell menni, nem repülőtérre; túl nagy feladat, sose volt még az ember Londonon kívül; nem bírj az ablaktörlő stb. Végül elindultunk fél 7-kor egy bevállalós, bajszos bácsival, és egy klasszikus fekete CAB-bel, hogy letudjuk a kb 65-70 kilométeres utat.

Londonon belül 30-cal bandukoltunk a havas utakon, miközben jöttek a hírek a rádióból: nem jár egyetlen busz sem, nem jár a kb 15 metróvonalból csak 2-3, nincsen vonatközlekedés, illetve a London City és a London Stansted reptereket már le is zárták. Körülöttünk harántirányba mozgó BMW-k, elakadt teherautók és szakadó hó.
7.45-kor, az autópályán letettünk arról, hogy elérjük a gépet, elküldésre kerültek az sms-ek, hogy ne várjanak minket haza, csak délután vagy este.
8.07-kor kiszálltunk a taxiból a reptéren a körforgalomban, mivel autót már engedtek be a terminál elé. Természetesen kifizettük előtte az összeget, amit az óra mutatott: 115 GBP. 

8.15-kor, 5 perccel a hivatalos indulási idő után becsekkoltunk a gépre és megint megnyugodtunk, ma már másodszor, hogy megérte kifizetni az ideútra a taxival együtt a 140 fontot, mert csak elértük a gépet, innentől már csak a késés nagysága a tényező.
Kávé-süti-kicsi bevásárlás után megejtettük az útlevélvizsgálatot, levetkőzéstől fölöltözésig. 
Elindultunk megnézni az indulási kapu számát, és helyét és a tábla szemrevételezése után Miami Vice-osra vettük a figurát: úttörés a tömegen keresztül rohanva az épület túlsó végéig, mivel utolsó hívás villogott pirossal a budapesti járatnál. Ott az járt a fejemben, hogy nem mehet el a gép, ezen nem bukhatjuk el. Szilvi rohant utánam, mint a legkeményebb szájmon templáros angyal, lobogó barna hajjal, magassarkúban, pár lépéssel lemaradva. Gate 14: Nyugodtság – mondták rezignáltan, törölték a gépüket, ezért volt utolsó hívás. Mérges már nem is bírtam lenni.
A rákövetkező program: visszaszerezni a csomagunkat, a többi, velünk együtt induló wizzair gép utasaival együtt, ami nem volt sok, csak Közép-Európa minden nagyobb városába ment volt szekér (Gdansk, Varsó, Krakkó, Budapest, Kolozsvár, Bukarest, Kijev etc). Pik-pak meg is történt egy 50 perc alatt és fél 11-kor már álltun sorba az átfoglalásra a helyi utazásközvetítő wizzair-ügynöknél, ahol kettő darab munkaállomáson próbáltak a lehető leggyorsabban segíteni annak a 2000-2500 embernek, aki szeretett volna elutazni. Közben a reptér összes induló járatát elkezdték törölni, így már nem csak a wizzair-esek szoptak, hanem kollektíven mindenki be volt büntetve, így a sorbanállók száma fölugrott 15-20 ezer környékére. A helyi erők megtettek mindent, hogy segítsenek, osztogattak ügyfélszolgálati telefonszámot, hogy ne kelljen sorban állni. Ebben a telefonszámban az volt a legjobb, hogy emeltdíjas (6 font / perc) és a T-Mobile hálózatából le van tiltva a típusa miatt, plusz a nálunk lévő 3 mobiltelefonból 2 lemerült, köztük a pannonos is, amivel esély lett volna az átfoglalást telefonon megejteni, így maradt a sorbanállás. A pulthoz sikerült megérkezni 12.30-ra és 2 perc alatt elintézni, amit kell. Szerdán reggelre kaptunk helyett. Addig meg szabadprogram.
{Nem szabad elmulasztanunk, hogy megemlékezzünk két magyar versenyzőről, akik szintén lemaradtak a pesti gépről. Egy néni, akik fémig visszakooptt koronás fogazatán kívül azzal hívta föl magára figyelmet, hogy egy szót nem beszélt angolul, nem volt nála font és nem volt egység a feltöltős telefonkártyáján. Kifejezetten viccesnek éltem volna meg a helyzetet, ha nem a leírt körülmények között történik, amikor megkérdezte az afroamerikai származású alkalmazottat a pénzváltóban, hogy „Egy(mutatta hüvelykujjával)! Forint! Magyar forint! Mennyi(kérdőjelet rajzol a levegőbe)? Font!”
Emellett hozzácsapódott egy oldalt felnyírt, egyébként lófarokba fogott hajó, körszakállas csávóhoz, Zolihoz, akiről Szilvi jelenlétében kiderült, hogy csak testben férfi és nagyon bántja, hogy férfinek kategorizálják – én akkor nem volt jelen, mivel kártérítés nyomtatványt vadásztam.}

Már csak lecsengése volt az eseményeknek, hogy végül visszatértünk a városba, vonattal, majd metróval és helyi érdekű vasúttal(amin marhavagon szintjén sűrítették az embereket) eljutottunk vissza Micihez egy szűk 2 és fél óra alatt. Menetközben realizáltuk, hogy az angol főváros is megismerte a redkívüli hómunkás fogalmát, amin ugyanúgy jót röhögtünk, mint már mindenen, ami történt. Összesen nagyjából 12 óráig tartott, amíg Lutonon keresztül visszaértünk a Canary Wharf-ra.

Jelenleg úgy állunk, hogy tegnap estére abbamaradt a hóesés, sőt olvadás kezdődött, ami jelenleg (GMT 15:11, Február 3) is tart, szépen kitisztult az ég, kipihentük magunkat, távolról, internet segítségével dolgoztunk egy kicsit, és várjuk a holnap reggelt, hogy nekivághassunk ismét az útnak. Az utolsó hír ma reggelről a lutoni reptér oldaláról, hogy a ma reggeli wizzair gépeket is törölték, közte a budapestit is. Holnap jelentkezem még a végkifejlettel. Vagy Budapestről, vagy Londonból.

🙂

(Ja és az utolsó érdekes adat: Londonban az elmúlt 20 évben nem esett 24 órán belül 40 centiméternyi hó.)