Borkonyha

Jó hosszú kihagyás után az első kettesben töltött vacsoránk egy délután fél ötkor kezdődő estebéd volt Szilvivel. A szépemlékű Stand Bisztró tőszomszédságában, a Sas utca legelején él és virul a Borkonyha étterem, amit kipróbáltunk.

Nyilván senki nem volt délután fél ötkor, ezért – a kezdeti tanácstalanság és bizonytalanság után – kedves és kompetens kiszolgálás mellett ismerkedtünk meg a kínálattal. A standard étlap mellett itt is megjelenik a tábla, amin – Bock Bisztrós megjelenéshez hasonlóan – az aktuális ételkínálat jelenik meg, nem csak alapanyagok.

Egy korty pezsgő után, amit az itallapon lévő helyett a György Villa Francois típusú tradícionális, igen jó, pezsgője volt, érkezett egy kis házi vaj, két fajta házi kenyérkével.

 

 

 

 

 

 

A vaj lágy és könnyen kenhető, a kenyerek puha, de vékony, ropogós héjjal. Ahogy kell mostanság.

Két fogás, plusz desszert alternatíva kombinációra mentünk rá. Én a mindig elérhető Szabógallér leves mellett döntöttem,

ami erdélyi recept és a savanykás lében, ress-ropogós zöldségek mellett a szabógallért idéző, zöldséges-húsos-darás keverékkel töltött tésztákról kapta a levét. Egyszerű ízek, kiváló alapanyagok. Mellé a friss, 2010-es Légli-féle Savignon Blanc jó kíséretnek bizonyult. Szilvi tányérján a nyúlpástétom fehérhagyma salátával terült el,

ahol a hagyma édeskés-ecetes ízzel a könnyű, szinte habos, zöld fűszerekkel ízesített nyúlhúsnak megfelelő párja volt. Ha jól emlékszem, egy kellemes chardonnay-t hoztak mellé.

A főételek közül Szilvi egy másik, viszonylag egyszerű kompozíciót választott: grillezett Kecsketúró tökmagolajjal, napon szárított paradicsommal,

ami – jellegénél fogva – nem lehetett egy különleges kulináris csoda, de mindenképpen jónak minősíthető, ahol megint fontos dícsérni az alapanyagok frissességét, kiváló minőségét. Az utóbbi két étek, amiket Szilvi evett, az akkor aktuális tábláról került kiválasztásra, míg én előszőr egy sous-vide borjúnyakra hajtottam, ám az még éppen vákumban párolódott a rendes időben vacsorázóknak időzítve, így ráfanyalodtam a vörösborban párolt marhafej, pácolt uborkasalátával, kifliburgonyával,

Na, ez olyan jó volt, hogy nem hittem el. Nem kellett vágni, annyira puha volt, viszont volt egy nagyon vékony, fényes máz rajta, amitől egyben maradt és még enyhén ropogós is volt. Megtudtuk – a kiszolgálásunkba közben becsatlakozó egyik tulajdonostól – hogy a marhafejhúst vörösboros, fűszeres libazsírban konfitálták, mintegy másfél napon keresztül, majd mielőtt az asztalra került az én adagom, pecsenyelével glasszírozták rá a fényes mázat. Fűszeres pácban a savanyú uborka szintén frankó volt, a friss, édeskés újburgonya szintén.  Nem is kellett mellé más, csak az a pohárka Malbec-Syrah küvé, amit – ha jól emlékszem – Konyáriéknak köszönhettem meg.

A desszert mellé, elé kaptunk még egy pohár bort ajándékba a tulajdonosról, aki elmondta: ő bizony korábban a Bortársaságnál motorozott, míg a másik tulaj a Bock Bisztróban, és a főszakács(Sárközy Ákos) az Alabárdos csapatát erősítette korábban. Nem rossz csapat.

Az egész eseményre a pontot feltették az édességek: Szilvi a lágy csokoládétortát választotta fehércsokoládé fagylalttal,

amire ugyan a tulaj-pincér bácsi azt mondta, hogy kicsit még lágyabbnak kellene lennie, de azt én lehetetlennek tartottam volna, mert eszméletlen lágy volt így is.
Én rámentem az aktuálisan ajánlott almáspitére fahéjfagylalttal

és nem is bírtam hibázni, mert minden elemében tökéletes volt: nem túl édes, haraphatóra reszelt és sütött almával, amilyen tökéletesre talán még jó anyám se sütötte soha(bocs, Anyu!).

A borok közül is választottunk egy olyat, ami igen finom volt, és emellett különleges is: a Szatmári Pincészet Vulcanus nevű bora, amiből – teljesen korrekt áron (1.600 Ft) magunkkal vittünk egy palackkal. A végső SZÁMLA pedig – számomra meglepő módon – 20.000 alatt maradt (18 ezer és párszáz), ami ugyancsak indokolttá teszi a – Sajnos csapattal közös – visszatérést.

Végítélet – kiváló hely, minőségi konyha, bisztró környezetben, feszengés és fehér abrosz nélkül.