Ez a történet a szeretet egy kevéssé ismert tulajdonságáról szól. Az egyirányú szeretetről. A szeretet megfordíthatatlanságáról. Ami ráadásul egy olyan ritmusban feslett föl, amiben nem volt felfedezhető a történetek klasszikus szerkezete. Nem volt erős felütés, nem körvonalazódott a bevezetés, nem bomlott ki a tárgyalás, nem robbant bele a lelkünkbe a katarzis és nem volt olyan tanulság, amit elvihetünk magunkkal, mint a szépirodalom műremekeiből. Egyszerűen csak lezajlott.
fikció
Kaland-Játék-Kockázat: egy
A történet végére értem. Ott térdeltem a patak füves partján, a kezemről próbáltam az ogre vérét lemosni. Bőr zekém elszakadt, az íjam folyton beleakadt a jobb karomba az előredöntött testtartásban. Épp azon gondolkodtam, hogy leveszem és széttöröm a közeli fa oldalán, amikor nagyjából öt-hat méterrel lejjebb megjelent egy vékony alak. Ugyanúgy a patakhoz lépett, letérdelt és elkezdte a kezét mosni. Minden bizonnyal az ogre vérét. Lány volt. Vörös, hosszú haját két oldalt a fejére csavarva viselte, befonva. Hátán keresztben egy kétkezes lovagi kard fekete tokban. Megszólítottam azon a nyelven, amit a játékban használunk.