Ez a történet a szeretet egy kevéssé ismert tulajdonságáról szól. Az egyirányú szeretetről. A szeretet megfordíthatatlanságáról. Ami ráadásul egy olyan ritmusban feslett föl, amiben nem volt felfedezhető a történetek klasszikus szerkezete. Nem volt erős felütés, nem körvonalazódott a bevezetés, nem bomlott ki a tárgyalás, nem robbant bele a lelkünkbe a katarzis és nem volt olyan tanulság, amit elvihetünk magunkkal, mint a szépirodalom műremekeiből. Egyszerűen csak lezajlott.
2002. december 2., hétfő, 7:43
“Tél volt, hó esett és jöttek az ünnepek.” – indult el az ébresztő hangja a rádióból. – Elkezdődött tehát a karácsonyi szezon erősebbik része – gondoltam magamban. Az íróasztalnál ültem, a kezemben eszpresszó, közepes crema. Ébren voltam már két órája, írtam, olvastam, zenét hallgattam. A kávé megállította a munkára pörgésem folyamatát. Föltettem mindkét lábam a szövet ülőkéjű étkező székre, hátra dőltem kicsit és arra gondoltam milyen közel vagy. A nagy tér túloldalán élsz. Távkapcsolatban vagyunk. Véletlenül sosem futunk össze, pedig ugyanott szállsz föl a buszra, ahol én leszállok róla. Sokszor még a napszak is egyezik. Ha megtervezzük, minimum egy hétre vagy többre előre, akkor sikerül. Telefonon beszélnünk. Együtt ebédelnünk. Sétálnunk. Ülnünk és beszélgetnünk. Esetleg hallgatnunk. Aztán fölnevetnünk a másik nem várt mondásán. Boroznunk. Sőt, söröznünk. Duhaj-mód szeretkeznünk. Összebújnunk. Hazamennünk együtt és utána egyedül. Hiányoznunk és epedeznünk. Benne lennünk. Kiszállnunk. Visszakeverednünk vagy szándékosan visszatérnünk. Ismerkednünk.
Türelmetlen voltál, de mégsem. Én sem. Te tudtad, én nem értettem. Végül az a hétvégi kirándulás, amikor Bázelben voltunk és remegő lélekkel szippantottam be a szememmel minden pillanatát a nyugodt létezésednek. Ahogy oda és vissza is minden szegletét besétáltuk a városnak. Ott tört át. Ott dőlt el. Az első fal. Amikor először fogtam meg a kezed. A villamoson, abból a temetőből hazafelé menet. (Még elég jól rímel is.) Utána esett le, hogy előtte sosem. Fel sem merült. Pedig korábban is mennyit tartottam a kezemben, néztem az ujjaid, a körmeid, a tenyered. Szóval amikor összekapcsolódott a bal kezed a jobb kezemmel. Ott a rendezett, elégedett svájci valóságban, ott költöztünk össze.
2013. december 9., hétfő, 12:10
“Tél volt, hó esett és jöttek az ünnepek.” – hallottam a dallamot az irodaház recepciójához lépve és elmosolyodtam. Sokat jártam oda. Dolgozni. Dolgoztunk ott egyszerre is. Azok az összemosolygások. Még emailben is tudunk úgy összemosolyogni, hogy egész napra elég volt a hangulata. Betekert, mint valami gyolcs. Illata volt, íze, ereje, iránya. Ugyanezt tudtuk otthon is reprodukálni amikor már együtt éltünk. Olyan volt veled egy helyen létezni, mint egy véletlenül bekövetkező kémiai kísérlet. Rácsodálkoztam a fáradtságodra. Kinevetted a morcosságam. Figyeltem ahogy figyelsz, ahogy tanulsz, koncentrálsz, elmélyedsz. Megkockáztatom, szeretted, ahogy ez történt. Mindig egyszerre indultunk wc-re. A legjobb az volt, amikor hason feküdtem az ágyon, és rám feküdtél. Nem voltál nehéz, de éreztelek. Megpusziltad a nyakam és elejtettem a könyvet, a telefont vagy bármi mást, ami a kezembe volt. Úgy pattintotta ki az ajkad érintése a sejtjeimbe gyömöszölt energiát, mint a szilveszterre felrázott pezsgőt. Aztán úgy döntöttél, jobb elutaznod, egyedül. Belenéztél a szemembe és nem kellett mondanom, várni foglak. Akkor, ott volt az az időszak, amikor nyitott és zárt ablakok párkányán ültem. Melegben és hidegben. Nappal és éjszaka. Vártalak. Mert ezt ígértem azzal a nézéssel. Miközben mennem kellett volna hozzád. Bárhol is voltál. Mindig tudtam, hol vagy. Tudtam, jól vagy. Azt is, ha nem. Magányos voltál. Meg én is. Akadtak, akik mellé keveredtünk ezt enyhítendő. Nem enyhült. Csak a figyelmünk, az éhező lelkünk fordult valami, valaki más felé. Eltelt pár év. Nem fontos, mennyi. Amikor visszajöttél azt mondtad, hogy nincs más út onnantól, csak az együtt. Akkor jöttél vissza először. Utoljára is. Maradtál.
2019. december 16., hétfő, 16:58
“Tél volt, hó esett és jöttek az ünnepek.” – dobta be a Spotify véletlen számválasztója a christmas hits műsorlista indító gombjára bökve az autó műszerfalán. – Vicceltek velem, bazmeg. – mondtam ki hangosan, ahogy a parkolóházból elindultam a zöldnél. Jónéhány utcával odébb, a szűkebb, meredekebb fordulókban is ráztam a fejemben, rajta félmosollyal. Mennyire egy visszatérő elem lett ez a pár mondat meg a ritmus, a dallam mögötte, a meghatározó karácsonyainkra. Úgy csendült föl, úgy indult el, hogy a teljes figyelmemet falat kolbászos kenyérként, katonaként dobta be a szájába a pillanat. Ezen elmerengve értem haza, rutinból nyitva a mélygarázs ajtaját és előtte a kaput is. Mindig jobbra álltam, jó rá a falra, hogy legyen helyed kényelmesen kitolatnod. Nem volt hideg, ahogy kiszálltam, a táskámmal és a papírzacskóval együtt a kezemben vittem a kabátomat. Köszöntem a garázsból fölfelé vezető lépcső tetején, miközben levettem a cipőmet. Csönd volt. Surrogás és elfojtott, suttogó gyerekhang, egy-egy kuncogás hallatszott az ajtó mögül. Lassan nyitottam be, felkészülve ijesztésre, hangos „BU!”-ra vagy az ajtó előtt gondosan elhelyezett játékakadályokra. Ehelyett bújócskázásba csöppentem. A karácsonyfa fényei lassú ritmusban váltogatták a fények helyzetét, de a nappaliban, a konyhában, meg az emeletre vezető lépcső környékén is csend honolt. Nem láttam senkit. Aztán lassan megmozdult a sarokkanapé ágyneműtartós része, de csak résnyire és három ujjal integettél, meg küldtél egy szisszenést. Közben Berta érkezett a földszinti fürdőszoba felől, olyan halkan lopakodva, fekete ruhában, kócos hosszúhajával, bogár szemével vizslatva minden rekeszt, zugot, hogy majdnem felsikkantottam, párducnak gondolva egy pillanatra. Pici, csontos ujját a szájára tette és komoly arccal keresett tovább. Megállt a kanapé előtt. – Anyaillat van – mondta, miközben orrát és száját oldalra húzta arcán, csibész-boszorkány mimikával. Úgy csinált, mintha továbbmenne, majd egy hirtelen mozdulattal visszaugrott az ágyneműs rekeszhez és fölrántotta. Kiszakadt mindenkiből az önfeledt nevetés. Ott feküdtél Bálinttal, annyira összesimulva, hogy mozdulni sem bírtatok. Könnyeztem a nevetéstől. Pont úgy, mint amikor pár nappal korábban ott álltunk a teraszajtóban, hajnalban a sötétben. Rendes, igazi, rég nem látott decemberi éjszaka volt. Tél volt. Hó esett. Jöttek az ünnepek. Kimentünk a ház kertjébe hatalmas, hosszú télikabátot húzva a pizsamára és a vékony otthoni melegítőre és álltunk a csöndben, a hóesésben. Addig, amíg az arcunkon a bőr annyira hideg lett, hogy beszélni vagy nevetni is alig tudtunk. Akkor meg már azon nevettünk, hogy nem tudunk nevetni. Ragyogtál, ragyogtunk. A kezed és a lábad még fürdés után is jéghideg volt. Addig nem engedtem magam elaludni, amíg meg nem melegedtél minden porcikádban. A nagy, közös takaró, mint egy süteményestálba öntött habos krém, borított be minket. Veled voltam, velem voltál. Ahogy senki mással.
2024. december 23., hétfő, 20:24
“Tél volt, hó esett és jöttek az ünnepek.” – kezdődött el a Piramis dal, halkan, illetve egyre erősödő hangerővel Berta telefonján, csengőhangként. – Sorsszerű… – motyogtam magam elé. Lehalkítottam, mert Berta a haját szárította. Bálint rejtvényt fejtett, a toll végét rágva, nagyon belemerülve. Minden abba az irányba mutatott, hogy elkezdődött a karácsony. Szép volt minden. Egész. Nagyon egész.
Ceruzababot pirítottál a konyhapultnál állva. A serpenyőbe tettél két fém karikát és beleütöttél egy-egy tojást. – Megkívántam a tojássárgája tunkolást, így aztán kapsz te is – húztad föl az ajkadat és az orrodat is olyan mosolygósan. Pont úgy, ahogy már tízévesen is. Azóta imádtam. Beléd tudtam szeretni tőle, csak ettől a mosolytól újra. Teljesen, csontvelőig átélve a szerelmet, akár tizenévesen. – Holnap karácsony – mondtad. – Nem ma? – kérdeztem – és megpusziltam a vállad, a laza szabású pólódat félrehúzva. – Lehetne már ma is. – tettem hozzá kacsintva. – Táncoljunk! Csak amíg a tojás megsül. – vettem ki a kezedből a spatulát. Átkaroltad a nyakam, a két alkarod a nyakam mellett megtámasztottad a hátizmomon. Néztél, miközben valami lassú, néma zenére, mozogtunk, picit szalszásan. Nézted a szemem, én néztem a szád. A felső ajkaidat az ajkaim közé vettem, meg is haraptam. Sóhajtottál. Megkívántalak. Az ágyékomba nyílalt a vágy. -Veled mindennap karácsony. – mondtam a füledhez hajolva. -Akkor ma is dugjál meg, ahogy minden karácsonykor – válaszoltál és a végére a hangod elfúlóan elfogyott. -Mit művelsz itt a gyerek előtt?! – folytattad tetetett felháborodással, miközben a körmeidet a felkaromba nyomtad és eltoltál magadtól. Elmosolyodtam és megfordultam a pultról elvett boros poharammal. Bálint a fejét csóválva nézett minket, ugyanazzal a cicafiús mosollyal, amivel megszületett. Sajgott a bicepszem a körmeidtől. Felidézte azt, amikor először mondtam, hogy veled mindennap karácsony. Ott, igen, ott. Azon a kertre néző teraszon, a fonott padon ülve, miközben én előtted térdeltem, a combjaid közé szorítva és úgy fogtál, úgy öleltél, szorítottál, mint aki nem összesimulni, hanem összeragadni akar, átköltözni a másikba végleg. Ahogy a padocskáról a padlóra, a terasz kövére csúszva hozzám bújtál, megakadt a sors szekerének a kereke. A megakadásban benne volt a visszaváltozás, a visszafordulás elgyengülése. Onnantól csak előre mehetett tovább az a világ, ami miénk volt, mert úgy bújtál, hogy a mozdulatban, a helyzetben, a percben, a leheletedben, a megállított mindenségben akartam létezni örökre.