Rókusfalvy 2012 – Jobb lett

Tavaly július végén, nagyjából egy esztendő elteltével visszatértünk Etyekre, a Rókusfalvyba, hogy leellenőrizzük, mennyit fejlődött az eltelt 12 hónap során, 2011 augusztus elejei vizitünk óta. A kikapcsolódást és a kínálatra, ízekre, illatokra koncentrációt megkönnyítette, hogy Fülöp nevű gyermekünk nem tartott velünk. 🙂 A körülmények is a kezünkre (ínyünkre) játszottak, mert nem volt perzselő hőség, nem kellett sietnünk és a konyhán legidősebb öcsém Rodolfóskodott a serpenyőkkel.

Annak, amikor bennfentessé, még szívesebben látott vendéggé változol, előnye, hogy olyan ételhez, esetleg ingyen fogásokhoz is hozzá lehet jutni, ugyanakkor hátránya, hogy elvész a választás szabadsága, mert a szakács és a pincér is kacsingatva, köhécselve, mosolyogva jelzi: inkább AZT kellene választani és nem EZT. 🙂

Így kaptunk kellemes egri rozét meg egy házi specialitást: chilimonádét, aminek csípőssége ellenére hihetetlen hűsítő hatása volt – a chili-t előre, kíméletesen összefőzték a narancslével, citromosan és készen hűtötték le, illetve tettek még bele narancsot és narancslevet. Nem is nagyon tudtam abbahagyni.

Chilimonádé (forrás: Rókusfalvy Fogadó facebook oldala)

Levesek

Szilvi karfiolkrém levese selymes állagú, bazsalikomos olivaolajjal ízesített alapleves, nem tejszínes változat volt. Decensen karfiol ízű, oda nem illő haboktól mentes, könnyű, kiváló.  Az én palócgulyásom az egytálétel és a leves határán egyensúlyozott, viszont ízre szintén kiválóan eltalált, savanykás íz, ress zöldségek, omlósra főtt húscsíkok.

Főétel

Szilvi vargányás szélesmetéltje maga tökéletes, olaszos egyszerűség: vargánya, petrezselyem, vajon összeforgatva. Ő egy gazdagabb, fantáziadúsabb változatra vágyott volna (valami kis ötlettel, apró csavarral), emiatt enyhe csalódás, de maga a tészta remek.
Majdnem olyan jó, mint a feketelábú csirke salátával, kevés krumplipürével: szinte nem is csirke – szaftos, omlós, ízes. Utóbbi néha kacsához, néha fácánhoz hasonlítanám, összességében mégis inkább valami sajátos, egyedi, semmihez nem hasonlítható. Abbahagyhatatlan, mégsem telít “dugig”, csak a jó érzés szintén.

Desszertek

Végigettük az egész kínálatot, mert volt időnk és mert bíztattak is rá. A sorrend az alábbi volt:

Csokitorta: masszív, tömény csokikrém, kicsit tésztán, ahogy én szeretem – töményen, ütősen, kakaósan.

Aranygaluska: a délután egyik fénypontja – aranybarna tészta, ami szinte hab, annyira könnyű, légies (utólag súgta öcsém, hogy sok lisztet kipróbáltak mire ilyen lett, de a receptet fírtató kérdésemre csak mosolygott – mondtam is neki, hogy anyáznék, ha nem lennénk érintettek), közepes diómennyiség, szintén nyáriasan könnyű szósz, remekség.

Málna mousse (forrás: Rókusfalvy Fogadó facebook oldala)

Málnamousse: a szezon utolsó részében egy lélekolvasztó jóság – kekszalapon krémbe transformált málna: pici fanyarság, mégis intenzív gyümölcsíz a mousse, amit jól fokozott a házi málnaszósz. Nekem nagyon ízlik, de Hapci mesternek már a túl édes kategória lenne, szerintem (majd idén agitálom, hogy kóstolja meg).

A madártej nálam nem favorit, de Szilvi szakavatott, mert többször próbáltuk szerte az országba. Az ízek, a friss vanília használata és a hab mind-mind rendben volt, de az intenzív cukorhasználatot megemlítette, mint mostanában madártej téren visszatérő motívum. Persze ízlések és ficamok, de az is lehet, hogy a “tej” ilyen irányú kezelése valami aktuális trend is egyben.

Ennyi desszert után egy presszókávé segített, de a maradék chilis limonádémat is ledöntve én tele lettem. A korábbival ellentétben hibátlan, szívélyes és kedves kiszolgálás, budapesti szint alatti számla kettőnknek (talán olyan 15 ezer magasságában, ha jól emlékszem). Egyszer idén is kinézünk, hogy Vidék séf úr merre kormányozza a fogadó konyháját. Hétvégi, kirándulós-ráérős-nézelődős ebédhez kevés idillibb hely van Budapest környékén napjainkban, ez biztos. 🙂

Fotók: Rókusfalvy Fogadó Facebook oldal

Halászbástya Étterem – Pompa Dining

Sokat gondolkodtam, hogy illendő-e féléves távlatból étteremkritikát posztolni, de meggyőztem magam: IGEN. Azért is, mert Reciékkel(Reci und Regi) közösen indultunk felfedező útra a Budai Várba, és nem csak ketteseben, kedvezményes lehetőséget (úgynevezett kupont) kihasználva közelítve az egyébként igen-igen magas árfekvésű, de – honlapja alapján – sokat sejtető helyre. Az élmény meghatározó, egyben sokrétű. Jönnek a részletek.

Március volt, tizedike, hűvös, még érződött a tél utolsó lehellete, amint átsétáltunk a Mátyás templom mögötti szekción, a Halászbástya hátsó, eldugott végéhez. Semmitmondó ajtó, bent elegancia, fogadópult, ahol gyorsan kiderült – miközben a klasszikus vonalvezetésű, de kényelmes szófán ültünk – elfelejtették rögzíteni a foglalásunkat. Rövid, hatékony intézkedés az étteremvezetőtől, még egy bocsánatkérés és máris külön kis teremben csodáltuk a felújított boltíveket és a fantasztikus kristály csillárt.

Ezt követően folytattuk a csodálást az arra méltó kilátással,

az asztallal is, amin nehéz damasztok és szépen megmunkált étkészlet, elegáns pohárszett jelezte, itt kérem nem viccelnek a minőségre törekvéssel.

Két elsuhanó szmokingos-zsakettes-fehérkesztyűs pincér között megjöttek Reciék is, rendeltünk, nekikezdtünk.

Elsőnek jött a séf üdvözlete, egy nagyon pici adag tejszínes csicsókakrém leves pohárkában

Édeskés, ízes, pont annyi, hogy bemelegítse az ízlelőbimbókat és a gyomornak is jelezze, itt komoly dolog következik. Kaptunk ezután kenyereket: paprikásat, libatepertőset és kecskesajtosat. Talán a középső volt a legdominánsabb ízű (kicsit pogácsát idéző), nekem a paprikás jött be a legjobban, a fűszeres-édeskés íz miatt.

Az első blokkban Regi – a bőség zavarát előnyére fordítva – egy előétel-leves párosítással kényeztette magát, míg mi, többiek mertünk nagyot, teljes, főételes ételsort rendelni, így csak egy első fogást ettünk.

A szarvasgulyás Reci előtt gőzölgött,

füles csészében, fűszeresen, paprikásan, az én ízlésemnek talán egy kicsit túl apróra kockázott hússal.

Én egy hasonlóan piros levest kaptam, kelkáposztalevesként,

ami szintén jó ízű volt, de nem haladta meg az otthoni szintet, valamivel karakteresebb, pici extrával megvadított levesre számítottam volna.

Szilvi egy kecskesajt tortácska tulajdonosa volt,

s itt ez egy kenyértalpra halmozott céklaréteg tetején megpihenő, lágy, krémes kecskesajtot jelentett, füge kísérettel. A koncepció itt kidolgozott, öltetes, jól kiegészítették egymást az ízek, pont a kecskesajt maga volt egy kicsit kevés, talán nem volt elég érett.

Regi előételes duplázásából az első fogás tényleg előételnek jött: libamáj foszlós kaláccsal,

és hagymalekvárral. A pástétom a terrine-k családjából származott, de remek volt: nem túl hideg, májízű, krémes, hozzá a kalács és a lekvár is teljesen korrekt.

Regi levesnek egy klasszikus tyúkhúslevest válaszott

és nem is kell sokat magyarázni, hiszen a képen látszik: a mélysárga szín és a sok betét pompázatos levest jelentett.

A kellemesnél talán kicsivel hosszabb várakozási idő után megkaptuk a főételeinket is.

Reci előtt egy Halászbástya steak pihent meg illusztris fűszerkéreggel a tetején, kapros szósszal és – szó szerint – hasábburgonyával,

de minő fájdalom (hogy az éhes költőt idézzük) nem sikerült az elvárt medium-medium rare szintet megtartani, éppen hogy rózsaszín volt a steak magja, viszont – talán a szépséges fűszerkéregnek köszönhetően – lágy és szaftos maradt a hús

Szilvinek szalonnába (bacon-be) göngyölt fácánt hoztak, fűszeres krémmel töltve

mellé házi krumplifánkot: ismét egy étel, ami igen jó volt, de Horváth Ilona (hogy ne bántsak meg egy még ma is élő szakácskönyv írót) receptjei között is biztosan volt hasonló, amit egy jó háziasszony ebben a minőségben le tud hozni, ha kap a piacon fiatal fácánt.

Nekem mangalica-trilógiát készítettek el szűzérméből, karajból és tarjából

köretnek egy hibátlan állagú lencsés tarhonyahasábot kaptam. A húsok közül a szűzérme (középen)  országos, a tarja (jobb szélen) fővárosi, míg a karaj (bal szélen) kerületi bajnok, mivel sikerült kicsit túlsütni, kiszárítani és ezen legutóbbi esetben még a tetejére kent pecsenyeszaft sem tudott segíteni.

Regi főételként kért előétele az erdei gomba vadas kapta a szent keresztségben

ami lényegében egy korrekt gombapörkölt volt vadasmártásban, vadasmártással elkészítve. Kellemes volt, de itt is valami kis extraság hiányzott a tányérból.

Az adagok mérete becsületes volt (kolléga mesélte pár napja, hogy ők is méretes porciókat kaptak, így ez állandónak tekinthető), így már jócskán megtelvén, de a harcra készen vártunk az édességeket.

Ha jól emlékszem, Szilvi kérte a Gesztenye-variációkat,

amiben (balról jobbra) egy finom, krémes gesztenye fagyi, egy kicsit inkább piskótaízű, a tetejére rakott szilvalekvár által elnyomott gesztenyés piskóta, valamint egy picit lágyra, folyósra, ezáltal inkább tejízűre sikerült gesztenyekrém kapott.

Reginek hozták a Feketeerdő-torta alapjain nyugvó Feketeerdő tányérdesszertet,

és itt a modernizálás keretében szétszedték a torta alkotóelemeire: tejszínfagylalt, vanílaifagylalt meggybefőttel, kakaós piskóta, csokoládérúd, plusz némi díszítőelem került a tányérra, így mindenki maga kombinálhatta az egyes ízeket, ha akarta. Jó volt, de nekem nem adta vissza a feketerdő habos-krémes élményét (mondjuk lehet, hogy nem is ez volt a cél, csak nekem nem jött át…).

Megkóstoltuk az aranygaluskát is.


Itt maradtak az eredeti receptnél és megvalósításnál, ami egy könnyű krémet és levegős, nem túl édes piskótát hozott, közepes mennyiségű dióval. Az este második legjobb desszertje címet – tőlem – elnyerte.

A csúcson azon

 

ban letaszította a zserbó újragondolás, ami egy pohárkrém formájában jelent meg:

Alul  csokoládékrém, rajta egy baracklekvárral ízesített diókrém, majd megint csokis réteg. Szerintem az ötlet és a megvalósítás is parádés volt.

Nem úgy, mint az a sütőtök mousse, amit én kértem és kaptam: egy vékony ostyahengerbe került egy édes sütőtök hab, ami inkább volt édes-folyós, mint habos-krémes, talán csak az ostya menti meg attól, hogy rossz mousse helyett jó krémlevesnek nevezzem.

Számomra ezt követően még egy kicsit rontotta az összképet, hogy egy rendezvény előkészítése végett magunkra maradtunk, sok-sok várakozás után kaptunk számlát és kabátot is.

De a kisebb-nagyobb hibák között a kérdés mégis az, hogy a fantasztikusan felújított falak, a panoráma, az igényes berendezés, eszközök, valamint a mosolygós-stílusos-elegáns kiszolgálás, valamint az igyekvőnek ható (néha erőlködő) konyha képes lesz-e egy olyan áron versenyképes maradni, amiért a belvárosban Michelin-csillagos, de még a várban, a Mátyás templom túloldalán (tehát sétatávolságban) is egy szakácssapkás menüt kínálnak, az Alabárdosban. (Összesen 59 ezer forint volt a számlánk úgy, hogy Reciék nem fogyasztottak alkoholos italokat.) Szerintem az ár mellett a felszolgálás sebességének és a konyha minőségének sokat kell javulni, illetve utóbbinak kiegyensúlyozottabbá kell válnia.

XO Bistro – Nem áll össze

Miközben szeretjük a hazai gasztronómiát és igyekszünk élvezni a fejlődését, sújtjuk is: újabb kuponos vásárlás keretében egy régóta a listámon szereplő helyre mentünk el, az Astoriánál lévő XO Bistro-ba egy menüsoros kedvezményes kuponnal.

Holtidőben sikerült menni (szombat délután 14:30-as kezdés), így üres étterembe léptünk be, ahol kedves és kedélyes pincér fogadott minket. Maga az étteremtér sítlusos, elegáns, ténylegesen az étkezéshez ünnepéhez kialakított vendéglátóhely, ez az utcáról nem is látszik. Jó volt leülni enni, de tényleg. Kaptunk is egy pohárka Kir Royal pezsgőkoktélt aperitifnek, amíg választottunk és már-már tradícionális “égő” viselkedésként sikerült elejtenem a poharat.

A zavar eloszlatására megérkeztek a levesek. 🙂

Szilvi egy Bouillabaisse (bujabez) kategóriájú francia hallevest rendelt. Finom ízű hallé, pici hiányérzetet az okozott, hogy a zöldségek szintte krémmé voltak főzve.

Én egy hagyományos magyaros gulyásleves nevű gulyást ettem, ami igazi testes, korrekt ízű, megfelelően húsos-zöldséges fogás volt, megfelelő adag, hagyott helyet másnak.

Főételnek két szelekciót kértünk. Mindkettő frissen készült húsválogatás volt. Az „Érmék válogatás” a séfek ajánlásával érkezett Szilvinek: két darab kacsamell, egy darab röfi, ami egy szebb szelet karaj volt, valamint egy közepes szelet marhahús (legesélyesebb, hogy fehérpecsenye vagy feketepecsenye volt). A húsok közül a sertés volt a kapufa, száraz volt, szálkás, valahogy nem volt rendben. Az egész tányér azért dőlt be, mert hideg tányérra került és túl sokat várt, valószínüleg előbb ezt csinálta meg a szakács és csak utána az enyémet. Pozitívum, hogy simán cserélték a köretet grill zöldségre, bár ez azért egy ilyen szintű helyen nem érdem, inkább csak a kedvesség miatt említem.

Az én válogatásom „Hal érmék válogatás” a séfek ajánlásával névre hallgatott, ami lazacot, harcsát, fogast foglalt magába, és egy kis rákot. Mindegyik okés volt, nem volt okom panaszra, méretben, állagban, hőmérsékletben is megfelelő élmény volt az étel.

Pár szóban megemlékezem a borokról is. Én egy testesebb fehéret, Nyakas Buda Chardonnay-t kaptam, Szilvi egy Günzer Tamás-féle Pinot Noir válogatást, mindegyik illet is az ételekhez, jól is volt szervírozva. Ugyanakkor a borlap áttekintése után egy kicsit az volt az érzésünk, hogy egy nagyon átlagos listát raktak össze, közepesnél magasabb szintre árazva, amiből semmilyen különlegességet, extrát nem tudsz kiválasztani egy borbolt vagy egy jobban felszerelt delikátesz kínálatához képes. (Legérzékleteseb példa, hogy a 2011-es Frittmann Irsai Olivérből egy pohár 900 forint, míg boltban az üveg sem sokkal több.)

No, de vissza a desszertekhez. Kértük a sajtválogatást egy csepp portóival. Egy brie, egy kemény kecske sajt, egy cheddar és egy ementáli megintcsak rendben van, de nem több annál, amit otthon is össze tudsz rakni, ha megveszed a Cora-ban.

A másik desszert a házi almás pite, vanília fagylalttal és calvados habbal. Sajnos a desszerteknél válik el mostanság a leginkább a sz@r a víztől. Itt egy amerikai kerektepsis-fedeles almáspite sok tésztával, kevés almával, bolti vanília fagyival és a calvadoshab nélkül, viszont egy olyan túl édes ház tejszínhabbal, ami annyira illett a tányérra, mint egy szelet rántott párizsi. Egy jobb promócióban hasonló, de lehet, hogy jobb almás pitét lehet behúzni a Burger Kingben…

A fájdalmakat enyhítendő a konklúzió előtt megemlítem: egy nagyon jó, pizzatészta alapú édeskés, krumplis-pirított hagymás kenyere van az XO-nak, roppanós héjjal és tömött, puha, ízes tésztával.

Összességében: az XO igyekszik, törekszik, de hiányzik az extra, a kreativitás, a többlet, amivel elérhető közelségbe kerülne az új szellemiségű, modern konyha, ami már az Astoria (azaz az étterem) közvetlen környékén is több helyen megvalósul. Főleg akkor válik mindez fájdalmasan nyilvánvalóvá, ha az árakat is vizsgáljuk, főleg a főételekét. Valahogy nem láttuk azt, hogy mi kerül ezeken az ételeken ennyibe, mintha a konyha nem tudna felnőni a saját magának támasztott követelményekhez, a miliőhöz, az étterem enteriőrjéhez és a pedáns, kedves szervizhez. Valami hiányzik, amitől elsuhan, eltűnik a báj vagy a mittudoménmi, amitől az ember (a vendég) a többletet várja egy étteremben. Szóval nem rossz az XO, de nem is jó annyira, amennyi az ára (lenne). Majd valamennyi idő múlva teszünk egy próbát megint.

Philippe a belga – Vallon varázslat Újlipóciában

Hasonlatosan a Fuji meglátogatásához, ismét a jelenleg népszerű kuponos-féláras vásárlás segítségével jutottunk el Philippe Del Mestre kiváló éttermébe, ami néhány éve a Hollán Ernő és a Balzac utca sarkán működik. Kellemes januári szombat délutánon szakítottunk erre időnk, amikor is egy gourmand menüt ettünk végig, borokkal kísérve.

Az étterem maga bordó és fás árnyalatú falakkal, bőr székekkel várja az éhes látogatókat. A bejárati ajtó mögött homáros akvárium, de itt nem a díszállati mivoltuk az elsődleges a jó ráktestűeknek, mivel van homár menü. 🙂

Na, de vissza eredeti témánkhoz: kedves pincér ablak melletti körasztalunkhoz ültetett, nagyméretű étlapot hozott és egy étvágycsináló pohár borra invitált minket, amit el is fogadtunk. Egy zseniálisan lágy és gyümölcsös Jásdi Cserszegi Fűszeres és egy nagyon ásványos, szinte sós, de nagyon finom Kősziklás Királyleányka volt a nyitány, amit sebtiben követett is a séf üdvözlete: egy apró adag füstölt angolna majonézes krumplisalátával. A rózsaszín angolnafilé omlott a szánkban, a füstös íz pedig nagyon jól harmonizált a krémes-majonézes-snidlinges krumplival. Itt gyorsan közbe szúrom, hogy kaptunk kis kosárban ház péksüteményeket: korpás kenyeret, szezámos falatkát és zöldfűszeres falatkát, amelyek mindegyike korrektnek bizonyult.

Majd a második étek, a menüsor előétele érkezett: fűszeres libamájterrin hagymalekvárral és házi kaláccsal. Krémes, jó hőmérsékletű, enyhén fűszeres terrint kaptunk, nagyon finom, teljesen homogén állagú lekvárral. Ami megkoronázta a libamájas kompozíciót, az az Árvay Casino Cuveé (ha jól emlékszem, 2007-es, de lehet, hogy 2001-es), ami furmint-hárslevelű házasítás és ízben, illatban nagyon passzolt a májhoz.

Az ételsorban volt két kiegészítés is. Az első a napi leves, ami egy borscs volt. Ahogy alább látható, nagyon szépen tálalt, esztétikus húsos zöldséglevesről beszélhetünk, de annyira nem volt karakteres, mint amit egy ilyen, eredetileg egy domináns zöldségre épülő (jelen esetben cékla) levestől elvárható lenne. Korrekt volt, de nem hozta a többi étel pazar színvonalát.

Na, aztán jött a rendes “leves”: tengeri “pot au feu”: lazac, tőkehal, Szent Jakab kagyló és feketekagyló, valamint rákfarok saját, fehérboros levében megpárolva. Feszes halhúsok és kagylók, enyhén fokhagymás-boros natúr ízzel. Mellé egy Etyeki fehér cuveé 2010-ből az Etyeki Kúriától, ami könnyű volt, nem túl intenzív, de kellemesen savas, nem elnyomta, inkább hangsúlyozta a tenger gyümölcseinek ízeit. Szuper.

A főétel előtt kaptunk egy egyszerű, könnyű citrusos szorbet-t, hogy – ahogy a pincér fogalmazott – megnyugtassa a gyomrot a főétel előtt. Megtette. 🙂

Szégyen, de pont a fő-főételről nincs fotóm, ezért igyekszem érzékletesen leírni az étket magát, ami fokhagymás, rozmaringos sült báránycsülök volt, kevés párolt spenóttal és némi krumplipürével. A báránycsülök csontján, egészben volt – szerintem – lassan párolva-sütve, de a hagyományos módon. A húsról az evőeszköz érintésére a gyönge, egyenletesen barnára sült, éppencsak zsíros bárányhús úgy omlott le, mint rakott szoknya a felajzott mennyasszonyról a nászészakán: könnyedén, bájosan, de ellentmondást nem tűrően. A körete és saját szaftja a fokhagyma sajátos zamatát az ember ízlelőbimbóin egy pillanatra megpihenve hangsúlyozta, majd a bárányhús édeskés ízével keveredve töltötte be a szájpadlás és a nyelv közötti teret, hogy a garaton keresztül induljon utolsó útjára. Mellé egy Rékasi Merlot-Feketeleányka házasítást kaptunk. Rékas Temesvártól nem messze, a Kárpátok erdélyi vonulatainak lábánál helyezkedik el, és semmihez nem hasonlíthatóan vadállatian telt, testes vörösborokat produkál. A feketeleányka olyan szinten ütős, hogy a Merlot sem tudja tompítani. A bárányhoz hibátlan volt, de valószínűleg minden vöröshúshoz az lehet. A báránycsülök volt Szilviám kedvence ebből a sorozatból.

Bár arról Juci és Mici tudnak pontosabb képet adni, hogy mennyire fontos eleme a sajt a belga konyhának, de mi itt kaptunk kiváló sajttálat (a narancssárga kérgű sajttól indulva, ahogy a fogyasztást javasolták): egy Münster nevű tehénsajt krémesre érlelt, közepes büdős és ízes, majd egy finoman krémes, friss kecskesajt, végül egy rokfort típusú kékpenészes sajt, nagyon erőteljes ízzel. Olálá! Mellé egy könnyed, de gyümölcsös Etyeki Pinot Noir 2009-ből. Több, mint kiváló.

Aztán az i-re a pont, hogy ne ízlelőbimbó ne maradjon szárazon. A desszertválogatás: fehércsoki-mousse, narancs-mousse, tejcsoki-mousse, fehércsoki torta, étcsoki torta és speculus fagylalt. Ezt a gyűjteményt én a mai napig megkönnyezem titokban. Az agyam azóta mousse-lázban ég, mert annyira könnyű, de fantasztikusan olvadós ízorgiában volt részem. A speculus pedig Szilvi kedvence lett. Ez egy francia keksz, ami mézeskalács ízvilágra emlékeztet, de egy kicsit finomabban, fűszeresebben. Ez jött le a fagyiból. Mellé a Gróf Degenfeld pincészet Fortissimo Cuveé-je, ami egy töppedtszemű hárslevelű és muskotály házasítást. Passzentos desszertbor, nem vitás.

Hab a tortán jelleggel még egy autentikus és hibátlan Creme Brulee-t sikerült letuszkolni, amit pont tökéletessége miatt nem érdemes elemezgetni. Technikai információ csupán: nem kell trükközni semmilyen pisztolyokkal, meg sütővel, ha valaki otthon nekiállna, mivel létezik a céleszköz: flambírszesz. Be fogjuk szerezni és ki fogjuk próbálni.

Összességében: ha jót akarsz enni, jókat akarsz inni, szakértő kiszolgálására vágysz, elmész Philippe-hez. Ha rendszeresen szörfözöl a kuponos oldalakon, akkor a 10.000 forintos gourmet menüt behúzod féláron (=két embernek 10.000 forintért), amitől felbátorodsz és elköltesz  még 10.000 forintot borra és arra, amit megkívánsz. Ráadásul nem fogod megbánni, mert a “Philippe, a belga” Budapest egyik legkiválóbb étterme, azt bizton állíthatom.

Szent Donát Borház és Étterem – Szédítő magasságban?

Igazi forró nyarat és csodás panorámát idézek föl a novemberi őszben. Augusztus 13-án szombaton, egy nem sokkal korábbi információt alapul véve foglaltunk asztalt a csopaki Szent Donát Borház éttermének teraszára. Az információ az volt, hogy a szemesi Kistücsök első versenytársa a hely a tó éjszaki partján. Tényleg főúri érzés a borház fedett kiülős részéről nézni a vizet, a hegyoldalt, a Tihanyi-félszigetet és fölötte elnézve a fonyódi hegyet vagy a vulkáni tanuhegyek tetejét és a hűvös csopaki rizlingből kortyolni egyet. Mellé enni is? Ez már egy összetettebb kérdés.

Három és felen mentünk, éhesen és kíváncsian érkeztünk és rendeltünk kedvetlenül dolgozó, de kedvesen kommunikáló pincérünktől. Levest csak édes Szilviám és én választottunk. A hideg bazsalikomos paradicsomleves kellően sűrű volt, gazpacho-szerű nyári hűsítő, de a zellerfelfújttal nem tudtam mit kezdeni, mivel egy kenyérízű tésztadarab volt, amit bele lehetett mártogatni a levesbe, csak nem volt zeller íze. Szilvi narancsos karottalevese a heti ajánlat része volt, és a fehér krémlevesben paszternák, fehérrépa és sárgarépa is volt. A narancsos ízesítés eredeti ötletnek tekinthető, jellegzetes kompozíció. Talán még finomítható lenne a következő szezonora, mivel picit sűrűbb és picit édesebb volt levesnek és inkább egy kiváló kézműves babakajaként volt kategorizálható.

Főételből három is az asztalra került. Dina egy egyszerűbb kombinációra ment rá: friss saláta magos pulykacsíkokkal, fokhagymás krutonnal, ami nem vált hátrányára, mert a pulykacsíkok rendben voltak.
Én egy harcsapaprikásra mentem rá túrós-pörcös csuszával. A paprikás szósz, a harcsafilé kockák becsületes munkának minősíthetőek így több hónap távlatából, de a csusza több sebből vérzett, hiszen a csusza is ember. Ahelyett, hogy a tetejére szórt pörcdarabokból kisült szalonnazsír segítségével a tésztát az apróra morzsolt túróval összeforgatták volna a főtt tésztát hagyták összefőni, összeállni, majd 2 nagyobb darab túrót dobtak a tetejére, tejföllel és végül a pörc. Kapufa.
A legnagyobb csapás  Szilvi főételét érte: a szűzérmék vargányamártással egy igen jó párosítás, amíg az érméket nem sütik túl egy kicsit és a zsemlegombóc helyett kért zöldségköret név alatt nem tálalják mellé a hónapok óta a mélyhűtő alján fagyoskodó maradék franciasaláta zöldségkeveréket meglangyosítva. A mártás miatt a garnírungot nem lehett kicserélni, de akkor már nem is volt erre vágy senkiben. A szűzérmék – kármentesítésként – elfogytak, a mártás sértetlen részeivel, és maradt a remény, hogy a desszertek által némileg üdvözölhet az ebéd.

Desszertben nem volt erős az étlap. A heti ajánlatos desszert elfogyott, így ettünk vargabélest mandulás meggyöntettel és marcipános fügepralinét csokoládémártással. Előbbi összetételében nekem rendben volt, Szilvinek egy kicsit tésztadomináns, a túró kárára, ugyanakkor abban egyet tudtunk érteni, hogy a meggybefőtt levét étkezési keményítővel beforralva és reszelt mandulával megszórva olyan öntet, aminek az elkészítése nem igényel szaktudást.
A marcipános fügepraliné is bizonyította, hogy a séf jól kombinál, de nem jól valósít meg: a fügék belsejét kiszedték és csokoládéval összekeverve visszatöltötték azok saját héjába, amit ízesítés nélküli marcipánmasszába csomagoltak és tömény csokiszósszal tálalták. Nem lehetett megenni, mert a héj megakadályozta a gombócok feldarabolását, így szinte egészben kellett megenni, ami túl tömény, émelyítő élményt nyújtott. Ez volt a vég.

A Szent Donát konyhája többet akar(t ezen a nyáron) megvalósítani, mint amit bír(t). Az ötletek jók (voltak), a minőség messze nem az. Mindez közel fővárosi árakon. Ugyanakkor a megkóstolt bor alapján borozni ott jó lehet. Egyszer majd kipróbáljuk, de enni legközelebb csak akkor megyünk, amikor többen leírják, hogy jót vagy kiválót ettek. Külön-külön. Sokszor.

Rókusfalvy Fogadó, Etyek – Négyötöd

Mindenkinek, aki azt hitte, hogy a sajnos.hu a Facebook-ra költözött, íme egy újabb poszt. Mégpedig a régi jó étteremkritikák újraélesztése, miután apró gyermekünkkel tettünk néhány kísérletet augusztus folyamán nívósabb vendéglátóipari egységben étkezésre és többé kevésbé enni is tudtunk. 🙂 Álljon ez a poszt emlékül az etyeki kirándulásunknak.

Tulajdonképpen a perbáli Walter vendéglőbe indultunk augusztus első szombatján, de nem sikerült megtanulnom olvasni, így a helyszínen realizáltam, hogy épp nyári szabadságon vannak. Nosza, át a Rókusfalvyba Etyekre. Kertek alatt átzúztunk a jó melegben. Már régen ebédidő után voltunk, délután 3 magasságában érkeztünk.

Tikkadt szöcskenyájak típusú melegben ültünk le a hosszúkás fogadóépület egykori verandáján kialakított asztalhoz. Ez az a típusú veranda, ahova lagymeleg nyári reggelen kiül az ember töpörtyűt enni lilahagymával, meg fröccsel és amikor jól lakott, akkor marad és fröccsözik az árnyékban, amíg el nem készül az ebéd.

Barátságos pincér bácsi ötvenen túl kötényben, agronómus bajusszal érdeklődött és vette föl a rendelést cukormentes limonádéra és buborékos ásványvízre. Jött is mindkettő, de a cukormentes limonádén a citromos vizet értették. Bár cukor nem volt benne ez tény, de ez ugye nem is limonádé. Error! A szénsavas ásványvizet nem tudták elrontani.

Evezzünk az étkezés tengerére kicsiny szóhajónkkal: első fogásként én egy szegfűgombás csirkeragú levest választottam, ami nem okozott csalódást, de orgazmust sem az ízlelőbimbóknak: korrekt iparosmunka, amiben a szegfűgomba saját aromáját némi, a tányér közepére halmozott könnyű tejfölhabbal igyekeztek ellensúlyozni, ami – belülről – apró kérdőjelet rajzolt a homlokomra.

Szilvi előételt válaszott: gombafasírt grillezett kecskesajttal, tetején friss salátával.  A grillezett kecskesajt kiváló állagú, de hozzá társított gombafasírt ízét elnyomta, vagy nem is volt neki. Ugyanis a fasírtban gombát, gombadarabokat nem sikerült azonosítani. A saláta átlagos, de a kíséretnek nem is kell tündökölni.

A nagy melegben a kicsi hibák ellenére jónak mondható első fogások után bizakodva vártuk a főételeket, mivel mindketten bátran választottuk.
Én szalontüdőt kértem, amit akkor borjúból készítettek, zsemlegombóccal. Na most ez kérem frappáns, újraértelmezett szalontüdő volt, bár elsőre meglepett a tradicionálisnál vékonyabbra vágott, szinte harapás nélkül fogyasztható belsőség, amihez krémes zsemlegombóc társult és savanykás szaftja aromás, egyedi volt. A már korábban megismert tejfölhab még mindig nem nyerte el a tetszésemet, bár ehhez a tányérhoz jobban illett.

Az ebéd fénypontjának Szilvi főétele bizonyult: a rostélyos lecsóval, buggyantott tojással és vajas galuskával. A rostélyos, ami a kedvelt színhúsoknál inasabb, szinte tökéletesre szelték, pácolták és sütötték. A buggyantott tojás tökéletes volt, a kellemes lecsó pedig bevált körteként, nem csak ízesítőként, mivel a paleo étkezésbe a vajas galuska idegenlégiós (ugyanakkor megkóstoltuk és kiváló, házias, tényleg vajas galuska volt).

Épp itt jött volna a pillanat, amikor a desszertlapért nyúltunk volna, de a sikertelen perbáli kitérő miatt Fülöp fiúnknak lejárt a lemez, így az édesség legközelebbre marad. Ezért – a pár leírt apróság miatt – nem tudjuk megtenni értékelésünket, csak ajánlani tudjuk a fogadó felkeresését, mert azért messze átlagon felüli minőség és teljesítmény várható. (Zárójelben jegyzem meg, hogy legidősebb öcsém fixre odaigazolt a konyhára, amitől további javulásokat várok én személy szerint. :))