Eljött az idő a végső vallomásra. Nem kertelek, nem jártam sikerrel az első hosszútávú marhahús pácolással. A képek igazából nem lesznek beszédesek, mégis velük kerek a történet.
Gyors fotózás, midőn kicsit több, mint egy hónap után nekiláttam, hogy kisüssem a fehérpecsenyét és a felsálat.
Villával letisztítás után még a leitatás következett.
Sütésre várva a lágy és szép színű és finom illatú marhahusi.
Itt már pirult a szelet a megfelelően előhevített öntöttvas serpenyőn közepén.
De fájdalom, nem tudok nektek beszámolni szájban szétomló, belül még szaftos és rózsaszín szeletekről, ugyanis egy percnyi sütés után megkeményedett és kellemesen rágóssá változott az a három szelet, amit megpróbáltam kisütni. 🙁 Több, mint valószínű, hogy az ilyen hosszútávú pácolásnál az a kevés só, ami a mustárban vagy az a kicsit több, ami abban a pár löttyintés Worchester szószban volt, beleivódott a rostokba a zamatokkal együtt, hogy aztán hő hatására összerántas azokat.
Így egy nappal később, miután az első bánatos sokkon túl voltam, szépen összecsíkoztam a szeleteket és egy kis fokhagymás-bazsalikomos paradicsomszószban megpároltam. Így egy kellemesen fűszeres, enyhén mediterrán raguban végezték a jószágok. (Az utolsó fénykép a felcsíkozás után, a főzés előtt készült.)
De nem adom föl, mert egészen egyszerűen tudnom kell, milyen a marha három hét pácolás után. Konzultálni fogok szakértőkkel és lesz még Pesten pác-próba. :))
