Hónap: 2011 november

Na de ki a f@szom az a Meggyes Tamás?

Hát igen. A politikával csak országos szinten foglalkozó, azt felszínesen követő átlagember nem tudhat túl sokat a volt esztergomi polgármesterről, aki nem csak a Fidesz, de a magyar politikai osztály és a magyar demokrácia szégyene is egyben. Jelen poszt nem teszt kísérletet Meggyes úr kiváló egyéniségének, teljesítményének és múltjának vagy jelenének bemutatására, csupán szemelvényeket emel ki abból az anyagból, ami kis keresgélés után elérhető a világhálón. (Jelen poszt NEM tekinthető felvezetőnek az Orbán-kormány 2010-2011-es tevékenységét és a bóvlivá minősítést tárgyaló posztnak, csupán egy mai hír késztetett megírására.)

Meggyes Tamás kellemes honlapján bemutatkozik, mint sikeres polgármester, honatya és talán az egyik legjobb magyar ember. Mindezt saját honlapján teszi. Ezek alapján egy igazi huszonegyedik századi lokálpatriótát ismerhetünk meg, aki saját magát nem kímélve tesz jót Esztergom minden lakosával, az ott dolgozókkal, az ott tanulókkal. Mivel kicsi nejem is esztergomi, természetesen némi információmorzsát azért sikerült kapnom az elmúlt években az akkor még regnáló, majd – meglepetésre – a 2010-es választás elbukó polgármesterről.

Meggyes úr magánéletéről az egyik legfontosabb tény, hogy igazi agresszív állat, aki nő (leginkább a felesége) verésében élte (talán éli ki ma is) a benne felhalmozódó feszültséget. Természetesen ezt minden hivatalosan fórumon cáfolta, de az esztergomi kórház orvosai – a helyi nyílt titok szerint – nem kevés pénzt kaptak azért, hogy ne jelentsék föl a jóembert a feleségének okozott nyolc napon túli sérülések miatt. (Ha ez mégis bekövetkezett, akkor az asszony cáfolta a vádakat.)

A személyét körüllengő pletykák alapján legendás vidéki kiskirály is Meggyes Tamás, aki sok nokiás dobozzal lett gazdagabb hivatali idején, de volt, ami abba(mármint a nokiás dobozba) nem is fért bele (autó pl). Sok egyéb finomságot is hordoz a Meggyesről szóló blog is, ha valaki szeretne elmélyedni a témában.

Feltételezhető jól korrumpálhatóságának eredménye az a 2008-as hír is, ami az országos sajtót, sőt a nemzetközit is bejárta 2008-ban, amikor felgyújtották az autóját és épülő házát, majd egy hamarosan egy helyi vállalkozót fogtak el tettesként (azaz gyanúsítottként).

Aztán 2010 tavaszától furcsa helyzet alakult ki Esztergomban: a képviselő-testületben teljes Fidesz fölény, de Meggyes elvesztette a választást a független Tétényi Éva ellen. Azóta Meggyes és a többi képviselő bojkottálták az önkormányzat munkáját, lényegében megállt az élet a városházán. Esztergom népe hiába lázadt a mai napig, mert Meggyes dolgaiba nem szólt bele a Fidesz vezérkar.

Ez utóbbinak fő oka, – állítólag – hogy Esztergom volt az ellenzéki időkben (Meggyes és Gyurcsány kormány + a Bajnai-féle átmeneti kormány) a kis magyar néppárti pénzmosó, ahonnan jelentős pénzek kerültek megtisztulva, legalizálva a Fidesz (kampány)kasszájába. Ugyanakkor Meggyes Tamás – egyelőre legalábbis – utolsó perceit éli, mint esélyes Fideszes, az alábbi tények miatt:

1. November elején az LMP rávilágított, hogy a volt polgármester a mai napig egy esztergomi önkormányzati cég felügyelőbizottságának tagja, ami összeférhetetlen országgyűlési képviselői pozíciójával. De ő sajnos – bár nyilván ismeri az általa is megszavazott vonatkozó törvényt – nem volt kellően tájékozott, így csak most mondott le erről a pozíciójáról.

2. Ugyanakkor úgy néz ki, hogy Orbán Viktor és a Fidesz vezetés is megunta Tamásunk csacskaságait Esztergomban, amikor a múlt héten nem kaptak enni az esztergomi diákok és nyugdíjasok, plusz a város egy részében nem volt áram a csendes novemberi estéken.

Meggyes Tamás nyilván nem tud magába szállni, hiszen ő mindent Esztergomért tesz, csupa önzetlenségből, de reméljük, hogy hozzá hasonlóan magabiztos és szuper kompetens (Fideszes) politikustársai – legalább időlegesen – lejegelik az embert.

Robinson és Symbol – Yuppie-föld tegnap és ma

A trendi helyek összehasonlító elemzésének lehetőségét egy francia úriembernek köszönhetem. Név nélkül csak annyit róla, hogy vezetői képesség és tehetség hiányában egy speciális helyzetben lévő pénzintézet vezetői pozíciókat betöltő kollégáinak motiválására megfelelő eszköznek gondolta, hogy elviszi őket a bank által számára kiutalt arany mastercard terhére elegáns helyekre ebédelni. Minden héten 3-4 alkalommal.
(Intrikusai szerint ezzel az okos, de nem túl burkolt trükkel bírta finanszírozni saját ebédjeit. Eme epés megjegyzések azért részben megalapozottnak tekinthetőek, a fentiek alapján legalábbis.)  Bár a mösziő már visszatért Párizsba, azért állítson neki is emléket ez a poszt. (A mintavétel mindkét esetben a meleg nyári-kora-őszi időszakban történt.)

A Robinson környéké annyira impozáns, hogy nem fog azon az idő, a városligeti idill elvarázsolt az étterem teraszán. Nem úgy a bejáratnál, ahol – ahogy a pallón kis szigetre lépdeltünk – megállt a pangó vízen az kosz, az alga és a kacsa guánó, ami a napsütéstől fojtó – legyünk teljesen őszinték – szarszagot árasztott. A kompetens látszó (és akként is viselkedő) pincérek vagy immúnisak a szagra vagy már megszokták, de nem vesznek róla tudomást. Viselkedésük később is magas felkészültségről és arról a tudatról árulkodott, hogy a végső számla tartalmazni fogja a szervízdíjat, kötelező jelleggel. Nem, nem voltak felsőbb rendüek, de nem is felszolgálói, mint inkább partneri viszonyban voltunk végig. A berendezési tárgyak, az evőeszközök és a tányérok is szépek voltak, de látszott is rajtuk, hogy hosszabb ideje ugyanaz a szett dolgozik: pici kopások, patina, kihúzott szálak, apró csorbulás…
Az ételekről is pár szót. Először is megkóstoltam a mellett ülő kolléga hideg előételét: szarvas pástétom hagymalekvárral. Klasszikus, rúdba formázott, lehűtött és abból a vajjal megkent kenyérre szeletelt tartalmas, húsdarabokat tartalmazó terrine-típusú pástétommal sikerült megismerkedni. Az íze azért nem volt azonosítható, mert jéghideg volt a pástétom, és a tetejére túl sok, erősen cukros hagymalekvárt kentek. Kicsit olyan volt a szervírozás, mint nagyanyám májkrémes kenyere: csak harapni, rágni és nyelni lehetett, semmi mozgástér, semmi trükközési lehetőség – ez az étek, ezt kell fogyasztani. 🙂
A magamnak rendelt citromos csirkeragu leves egy csésze tejszínes húslé, szintén a tradicionális irányt, a becsinált csirkelevest idézte, csak nem én cseppentettem bele a citromlevet, hanem bele volt cseppentve. Jó volt, extrák nélkül.  Főételnek valami komolyabb: vörösboros bélszínragu erdei gombákkal, rozmaringos burgonyával. Pedánsan párolt, szaftos bélszín csíkok, ízesre főzött, a vörösbor aromájával, sok csiperke és kevés aromás erdei gomba a raguban. A köret felejthető volt, mivel a krumpli csak nyomokban bírt rozmaringos lenni, így a kompozíció nem állt össze.

A Symbol-on és azon belül az Italian Fusion éttermen  érződött, hogy mai “gyerek”. Csitti-fitti minden: a központi bejáraton belépve a recepciós lány csinos, mosolygós, pincérek matrózcsíkos pólója “ropogós”, az ő stílusok olyan alázatos, hogy akkor is “Uram”-oztak, amikor az nyelvtanilag nem is fért bele a mondatba. 🙂 Fehér, nehéz abrosz, ruha szalvéta, high-end pohár, design-tányérok, koktélsziget 10 fajta limonádéval (epres-bazsalikomos, sárgadinnyés, gyömbéres és még sokan mások), felsőkategóriás evőeszközök, talán még polírkrémmel is bekenve, annyira csillognak, mindez egy üvegtetejű, fűtött-hűtött udvarban. Az étlap egyik fele nem több, mint egy kiemelt kategóriába igyekvő budapesti olasz étteremé, megbolondítva néhány távol-keleti és mediterrán fogással. A gazpacho serrano chip-szel egészen egyszerűen gyógyszer volt – hideg, frissítő, paradicsomos-fűszeres, tetején egy löttyintés selymes olivaolaj. Nem akarja bekanalazni az ember, de hamar elfogy. Hozzá egy vékony szelet, szárított-pirított színhús sonka, mintegy rágható kiegészítő. Másik leves, amit próbáltam: enyhén csípős kókuszos-lime-os csirkeragu leves. Életemben először éreztem a lime ízét, azaz biztosan nem citrom volt tejszín és kókusztej, amit chilivel bolondítottak meg, csirke alaplével, ropogósan főtt zöldségkockákkal. Főételnek egy maláj pirított zöldséges rizstészta bélszín csíkokkal került kipróbálásra. Wok-os, egyszerű étel, szójaszósszal, kisebb adag risztészta, ress, ízes zöldségekkel és vékonyabb, de omlós, ugyanakkor szintén korrektül megpirított bélszínnel. Egyetlen kritika, hogy hosszú a készítési ciklus, pont annyival hosszabb a szokásosnál, hogy észre lehet venni. Összességében szervíz és minőség is kimagasló kategória. (Nyilván ez indokolja az idei 1 szakácssapkás értékelés, minősítés a Gault-Millau-tól.)

Két téma maradt a végére, amit a bevezetőben jelzettek miatt csak jelzésként rögzítek – szigorúan felső kategóriás üzleti-különleges események szintje az árazás mindkét helyen. Mindez a Robinson esetében már túl magas, a Symbol esetében megkapj a kedves vendég az ellentételezést.

Ha kicsi átvitt értelemben akarom érzékeltetni: a Robinson egy fekete dupla körlámpás, előző generációs Merci, ami nagy, bőrüléses, faberakásos műszerfallal és 300 ezer kilométerrel, amit már a laikus szem is észrevesz. A Symbol egy Porche Panamera, ami exkluzív, kicsit egyedi és ezt minden pillanatban érezhető, sőt élvezhető. Utóbbit, ha úgy adódik, bizony nem szabad kihagyni. 🙂

 

Szent Donát Borház és Étterem – Szédítő magasságban?

Igazi forró nyarat és csodás panorámát idézek föl a novemberi őszben. Augusztus 13-án szombaton, egy nem sokkal korábbi információt alapul véve foglaltunk asztalt a csopaki Szent Donát Borház éttermének teraszára. Az információ az volt, hogy a szemesi Kistücsök első versenytársa a hely a tó éjszaki partján. Tényleg főúri érzés a borház fedett kiülős részéről nézni a vizet, a hegyoldalt, a Tihanyi-félszigetet és fölötte elnézve a fonyódi hegyet vagy a vulkáni tanuhegyek tetejét és a hűvös csopaki rizlingből kortyolni egyet. Mellé enni is? Ez már egy összetettebb kérdés.

Három és felen mentünk, éhesen és kíváncsian érkeztünk és rendeltünk kedvetlenül dolgozó, de kedvesen kommunikáló pincérünktől. Levest csak édes Szilviám és én választottunk. A hideg bazsalikomos paradicsomleves kellően sűrű volt, gazpacho-szerű nyári hűsítő, de a zellerfelfújttal nem tudtam mit kezdeni, mivel egy kenyérízű tésztadarab volt, amit bele lehetett mártogatni a levesbe, csak nem volt zeller íze. Szilvi narancsos karottalevese a heti ajánlat része volt, és a fehér krémlevesben paszternák, fehérrépa és sárgarépa is volt. A narancsos ízesítés eredeti ötletnek tekinthető, jellegzetes kompozíció. Talán még finomítható lenne a következő szezonora, mivel picit sűrűbb és picit édesebb volt levesnek és inkább egy kiváló kézműves babakajaként volt kategorizálható.

Főételből három is az asztalra került. Dina egy egyszerűbb kombinációra ment rá: friss saláta magos pulykacsíkokkal, fokhagymás krutonnal, ami nem vált hátrányára, mert a pulykacsíkok rendben voltak.
Én egy harcsapaprikásra mentem rá túrós-pörcös csuszával. A paprikás szósz, a harcsafilé kockák becsületes munkának minősíthetőek így több hónap távlatából, de a csusza több sebből vérzett, hiszen a csusza is ember. Ahelyett, hogy a tetejére szórt pörcdarabokból kisült szalonnazsír segítségével a tésztát az apróra morzsolt túróval összeforgatták volna a főtt tésztát hagyták összefőni, összeállni, majd 2 nagyobb darab túrót dobtak a tetejére, tejföllel és végül a pörc. Kapufa.
A legnagyobb csapás  Szilvi főételét érte: a szűzérmék vargányamártással egy igen jó párosítás, amíg az érméket nem sütik túl egy kicsit és a zsemlegombóc helyett kért zöldségköret név alatt nem tálalják mellé a hónapok óta a mélyhűtő alján fagyoskodó maradék franciasaláta zöldségkeveréket meglangyosítva. A mártás miatt a garnírungot nem lehett kicserélni, de akkor már nem is volt erre vágy senkiben. A szűzérmék – kármentesítésként – elfogytak, a mártás sértetlen részeivel, és maradt a remény, hogy a desszertek által némileg üdvözölhet az ebéd.

Desszertben nem volt erős az étlap. A heti ajánlatos desszert elfogyott, így ettünk vargabélest mandulás meggyöntettel és marcipános fügepralinét csokoládémártással. Előbbi összetételében nekem rendben volt, Szilvinek egy kicsit tésztadomináns, a túró kárára, ugyanakkor abban egyet tudtunk érteni, hogy a meggybefőtt levét étkezési keményítővel beforralva és reszelt mandulával megszórva olyan öntet, aminek az elkészítése nem igényel szaktudást.
A marcipános fügepraliné is bizonyította, hogy a séf jól kombinál, de nem jól valósít meg: a fügék belsejét kiszedték és csokoládéval összekeverve visszatöltötték azok saját héjába, amit ízesítés nélküli marcipánmasszába csomagoltak és tömény csokiszósszal tálalták. Nem lehetett megenni, mert a héj megakadályozta a gombócok feldarabolását, így szinte egészben kellett megenni, ami túl tömény, émelyítő élményt nyújtott. Ez volt a vég.

A Szent Donát konyhája többet akar(t ezen a nyáron) megvalósítani, mint amit bír(t). Az ötletek jók (voltak), a minőség messze nem az. Mindez közel fővárosi árakon. Ugyanakkor a megkóstolt bor alapján borozni ott jó lehet. Egyszer majd kipróbáljuk, de enni legközelebb csak akkor megyünk, amikor többen leírják, hogy jót vagy kiválót ettek. Külön-külön. Sokszor.