A történet végére értem. Ott térdeltem a patak füves partján, a kezemről próbáltam az ogre vérét lemosni. Bőr zekém elszakadt, az íjam folyton beleakadt a jobb karomba az előredöntött testtartásban. Épp azon gondolkodtam, hogy leveszem és széttöröm a közeli fa oldalán, amikor nagyjából öt-hat méterrel lejjebb megjelent egy vékony alak. Ugyanúgy a patakhoz lépett, letérdelt és elkezdte a kezét mosni. Minden bizonnyal az ogre vérét. Lány volt. Vörös, hosszú haját két oldalt a fejére csavarva viselte, befonva. Hátán keresztben egy kétkezes lovagi kard fekete tokban. Megszólítottam azon a nyelven, amit a játékban használunk.
- Te hova lapoztál, hogy ugyanoda érkeztünk és ugyanazt a lényt győztük le?
- Magyar vagy, igaz? – kérdezte válasz helyett – csak mi beszéljük a fullt ilyen töredezetten. A kettőszázkilencven nyolcadik oldalra lapoztam. – fejezte be és felém fordította az arcát. – Núria vagyok. Az első, akit Magyarországon ezzel a névvel anyakönyveztek. Mielőtt megkérdeznéd. – és visszafordította a fejét a patakra.
- Jan a nevem – mondtam neki – bár itt ez nem sokat számít – tettem hozzá. – Van még választási opciód a történetben? – kérdeztem megint.
- Nem is néztem, annyira az ogréra koncentráltam – válaszolta a lány – de már nagyon unom az egészet. Úgy voltam vele, ha az első szörnyet legyőzöm, kiszállok. Ez most megtörtént.
S mint aki elvégezte a dolgát, levette a kardot a tartóval együtt a hátáról. Letette a fűbe, kicsit távolabb a pataktól. Aztán folytatta a vetkőzést. Néztem és nem értettem. A kiszálláshoz egy jelszót kellett hangosan kimondani, nem kellett levenni a választott karakter ruháit, letenni az eszközöket. Jó eséllyel látszott a kapcsolódó bizonytalanság az arcomon, mert vetkőzés közben beszélni kezdett.
- Nyugi, nincs semmi extra, csak kedvem támadt megfürdeni a patakban. Olyan mocskosnak érzem magam. Büdösnek, izzadtnak.
Mire eddig jutott a mondattal, már nem volt rajta semmi. Nagyjából 170 centiméter magas volt, valószínűtlenül vékony. Mintha a ruha levételével elfogyott volna a teste fele is. Fiús volt, kisfiús. Vörös hajúságához mérten szeplős, ami vakítóan fehér bőrrel párosult. Láthatóan nem volt szégyenlős fajta. A patakhoz lépett és annak hidegségéről tudomást nem véve belelépett és elsüllyed térdig a szélén. Mivel a patak maga nem volt sokkal mélyebb, még egy lépés után leguggolt és kezeivel vizezte be a felsőtestét, az arcát, nyakát, a hátára is fröcskölt.
- A Jan nem magyar név. – nézett rám megint. Nem látszott a szeme színe. Apró, de kavicsként egymáshoz simuló fogai világítottak az ajkai között, ahogy beszélt. – Hogy-hogy magyar az akcentusod, a másfajta a neved.
- Apám georgiai volt. A Kaukázusban találkozott anyámmal, aki régészként járt arra. – válaszoltam – együtt jöttek vissza, itt éltünk, igazából teljesen magyar vagyok a név kivételével – fejeztem be.
- Nem múlik a mocskosság érzésem, Jan – kezdte megint. – mintha belülről is bekent volna ez a játék – beszélt tovább.
Az arcán valami furcsa keserűség villant át, ami pár pillanat után inkább szomorúsággá lényegült. Nem tudtam neki segíteni, engem nem érintett meg a lapozgatós könyvek élő játék változata itt a virtuális valóságban. Jó volt, élveztem, de semmi több.
- Szerintem biztosan el fog múlni, ha kilépünk – mondtam, kvázi biztatásként.
- Igazad lehet – sóhajtotta – lépjünk akkor ki. – Megvársz? – kérdezte és a választ nem várva kilépett a patakból, megfogta a ruháit a kezébe és elindult felém.
Ahogy mellém lépett, a vállamra tette a kezét, még ruhán keresztül is éreztem a nedves és hűvös érintést. Profi ez a mesterséges intelligencia, teljesen élethű a patak is – gondoltam magamban.
- Mondod vagy mondjam? – kérdeztem.
- Mondom én – válaszolta a lány és elhangzott a szájából a “take us home” parancs.
Fotó: Pixabay.com