Kedd volt. Két nap telt el a játékból történt kilépésem óta. Kellett pár óra és egy nyugodt éjszaka, amíg túlléptem az eseményeken. A napi munkámat elvégezve készülődni kezdtem, mert hetek óta megbeszélt látogatást terveztem tenni apám egy távoli, magyarországon letelepedett rokonánál, akit az egyszerűség kedvéért nagybátyámként említettem mindenkinek, meg a szeretet szintje is ilyen volt vele kapcsolatban.
Greg Petrovich oknyomozó újságíróként működött és elképesztő ráérzéssel kezdett kibogozni kibogozhatatlan szálak tengerét amióta követtem tényszerűen a tevékenységét. Teljesen meglepő, bár a helyszínt ismerve érthető döntéssel a Börzsöny lábánál lévő Berkenyén telepedett le, ide készültem. Megfordult a fejemben, hogy levonatozok Vácon átszállva, de végül a kényelem és a másnapi visszaút rávett az autózásra. Összepakoltam a csomagomat, egy üveg rumot Greg bácsinak és fölkerekedtem. Alacsony forgalomban haladtam, podkasztot hallgattam és már vártam a dumálást, a közös főzést, az iszogatást, a világmegváltást az öreggel, aki ötvenes évei közepén járt. Megkönnyebbültem, amikor elértem a vácig tartó autóutas szakasz végét a kettes úton, innentől szinte suhanva, nem sietve lehet 20 perc alatt odaérni végre. Aztán megakadt a szemem az út mellett, katonai középzöld, földig érő esőkabátban, fején hagyott kapucnival egy buszmegállóban álló emberen, akinek a csuklyája alól két vörös hajfonat lógott ki előre, a mellkasára. Három hete nem esett. Lassítottam és a megállóhely túlsó végénél sikerült is megállnom. Az esőkabátos ember, aki nyilvánvalóan nő volt, realizálta, hogy megálltam, majd nagyon lassan, mintha nem tudná biztosan, akarja-e, elindult felém. Amikor az autóm végéhez ért, lehúzta a jobb első ablakot. Az elektromos ablak zizegésétől megint megtorpant egy pillanatra. Aztán megtette a maradék lépéseket. Hátra lökte a kapucnit és lehajolt. Még nem fejezte be a mozdulatot, már láttam, Núria az.
- Szia Núria! Mi járatban itt a hetedik határban? – kérdeztem, félig viccesen, de némi gyanakvással.
- Szia Jan! Az igazi nevem Heléna, de szólíts csak Lénának. A Núria csak a Kaland-Játék-Kockázat-ba történő bejutás megkönnyítéséhez kellett. Tudod, a KJK-ban már nem mindenki örül, ha felbukkanok. – válaszolt. Bár nem a kérdésemre.
- Oké… Léna. Szóval mit keresel itt? – tettem föl ismét a kérdést, másképp.
- Furcsán köszöntél el legutóbb, kurtán furcsán – reagálta. – Szóval téged vártalak.
- Honnan tudtad, hogy… – kezdtem volna, de a szavamba vágott
- Megengeded, hogy beszálljak? Végre… – kérdezte mosolyogva, talán még kacsintott is hozzá.
- Ja, persze, szállj be! – feleltem és kinyitottam a központi zárat.
Lehámozta magáról az esőkabátot, valamit matatott az alatta, a jobb vállára akasztva viselt kis, barna táskában, majd beült. Felém fordult és most láttam először tisztán, hogy világos barna a szeme. Ami viszont aggodalomra adott okot, hogy gombostűfej méretű volt a két pupillája. Teljesen biztos voltam benne, hogy be van tépve, csak az anyag volt kérdés, ami okozta.
- Na? Akkor hova? Hova vigyelek? – kérdeztem.
- Ahova akarsz. Csak egy korábbi kérdésedre akartam válaszolni. – mondta, ismét csak mosolyogva és várt.
Én nem akartam tovább várni. Hátra tolattam egy kicsit, hogy rendesen ki tudja hajtani a buszmegállóból, most láttam, hogy Vác, Diósvölgy megállónál voltunk. Megvártam két autót, aztán gázt adtam és bekapcsolódtam a forgalomba. Ahogy újra teljesen előre néztem, mintha valami oda nem illőt láttam volna a kezében. Nem tudtam odanézni a kanyargós úton, miközben Léna engem figyelt folyamatosan.
- Milyen kérdéssel maradtunk nyitva? – próbáltam túllépni a szituáción, amiben nem éreztem jól magam.
- Emlékszel, amikor kérdezted ott, a játékban, az ogre után, a patak partján, volt-e még választásom? Nos, ott nem válaszoltam, de volt. Amihez meg akartam tudni, mennyire komoly kalandor vagy, mibe lehet téged belerángatni. Ezért vittelek át a másik valóságba, hogy lássam, hol van neked a határ. Hm, hogy is mondjam, hamar beleütköztem. A te döntésed nekem is döntés, mit válasszak tehát az erdei réten megismert játékos kapcsán. Le kell vegyelek a térképről.
Ahogy befejezte a mondatot, ismét emelte a jobb kezét, amiben tartott valamit és ahogy közeledett vele felém, át az autó nem túl nagy terén, tudatosult bennem, ezt láthattam elsőre is. Egy Beretta Apx félautomata kilenc milliméteres volt nála.
- Ezt csak így? – kérdeztem vissza színlelt meglepetéssel, a fókuszomat az úton tartva és figyelve, mikor érünk már be a következő településre, Szendehelyre. – Most nem is játszunk, nem is vagyunk ott, mi ez az egész? – tartottam szóval.
- Ez az egész játék nem olyan egyszerű és teljesen elválasztott, körülhatárolt, mint gondolod – mondta, a fegyvert le nem engedve – vannak extra részek, amikkel igazi, komoly nyereményekhez, bónuszokhoz lehet jutni. Ez most egy ilyen szituáció. Elértem végre ide, ez az első lehetőségem, élni is akarok vele. – foglalta össze.
Közben érzékelte a lány is a lassulást és a műszerfal vonala alá engedte a jobb karját, de nem tette le a pisztolyt.
- Hajts át a falun, utána az első mellékútra kanyarodj le, kérlek – utasított.
Átengedtem egy gyalogost a falu központjában lévő zebrán. Akkor egy pillantással azonosítottam, hogy a kis Beretta biztosítva van és azt gondoltam, jó lesz az eseményeket felgyorsítani, hátha Léna nincs képben a lőfegyver használt ezen részével. Hang nélkül haladtunk át Szendehelyen és ahogy elindultunk a faluból kivezető emelkedőn, már kerestem is a kitérőt, ahol meg tudtam állni. Óvatosan leengedtem az autót az aszfaltról a földútra, begurultam a fák sora mögé, megálltam, levettem a világítást, lehalkítottam a podkasztot, amit elfelejtettem megállítani. Kikapcsoltam a biztonsági övemet és félig a lány felé fordultam. Próbáltam higgadtnak mutatni magam. Kérdőn néztem rá, de nem mondtam semmit. Fölemelte a pisztolyt, és a félig felé fordított mellkasomhoz tartotta. Megkapaszkodtam az ülés szélében, hogy ne látszódjon a kezem remegése. A szemébe néztem. Láttam, hogy bizonytalan. Nagy levegőt vett és meghúzta a ravaszt. Azaz meghúzta volna, de a biztosított pisztolyon ez nem volt lehetséges. Lenézett a fegyverre és ez elég volt, hogy először kiüssem az apró eszközt a kezéből, majd egy – a sport önvédelmi jellegét nem képviselő – kravmaga mozdulattal, alkarral, hogy ne törjön csont és fog, nyakon ütöttem az ismerősömből a támadómmá vált útitársamat. Nem ütötte be a fejét. Fölültettem, a fejét a fejtámlára igazítottam. A lábaitól fölvettem a Berettát, kiszálltam, elsétáltam az első fához és hánytam egyet.
Előzmények:
Fotó: Pixabay.com