Egy nem kicsi méretű penthouse lakás üvegfalakkal körbevett nappalijában álltunk Núriával. Körülöttünk nagyságrendileg tíz-tizenkét hosszúhajú, nagymellű, erősen sminkelt, magas nő. Ketten elindultak felénk.
- Rossz parancsot mondtál – fordultam Núria felé – a helyes az lett volna… Itt a számra tette a jobb hüvelykujját.
- Tudom, szándékos volt – mondta – nem akartam még hazamenni.
- Hát ők? – mutattam a szememmel körbe.
- Szerintem transzvesztiták – válaszolta. – jó eséllyel szexelni akarnak velünk.
- Az összes? – kérdeztem meglepetten és megdöbbenve.
- Dehogy – nevetett föl a lány, csak az a kettő, aki közeledik. Ez egy másik játék, illetve ez már inkább kaland, mint játék. Akarod? Érdekel? – tette hozzá.
- Nem érdekelte eddig ilyesmi – válaszoltam és mondtam volna tovább, de addigra megérkeztek a vendéglátóink.
- Helló Cicuskák – köszönt a magas, vékony, barna hajú transzi alt hangszínnel – Andrea vagyok – és mélyen a szemembe nézett, plusz belém karolt, majd a nyakamba csókolt úgy, hogy a talpamig futott az ingerület. – Le foglak cuppantani, ahogy még soha életedben nem tették veled, Kisfiú. Aztán meg is csinálhatsz. Vagy én téged. Ahogy döntesz.
A sokkból először szabadulva néztem utitársam felé. Őt egy szőke hajú transzi kezdte el fűzni, kényeztetni, szemérmetlenül. Még hallótávolságban volt, így egy kis kétséget dobtam a helyzetbe:
- Ettől nem tisztul meg a lelked, illetve már inkább a lelkünk, Núria!
A mondat kirántotta a vadulásba forduló szituációból. Lefejtette a partnere kezét magáról és hozzá sétált. Eltolta tőlem Andreát, erősen megfogta az arcomat, a fogsoromon éreztem a szorítását és láttam rajta az ingerültséget.
- Így van, ettől pont nem, Jan. Sőt. Ettől mocskolódik, jól látod, jól érzed. – sziszegte a csukott fogsorán keresztül – belekeveredtél a csapongásomba. Nem akarok hazamenni, mert minden opció jobb a virtualitásban, mint az otthoni asztal a férjemmel, a játszmáknál, amiben beleragadtunk, a szerepeknél, amikkel nem tudunk megküzdeni és az elvárásoknál, amiknek ő nagyon meg akar felelni, én meg egyáltalán nem. – sorolta és könny gyűlt a szemébe. – Mit akarsz, Jan, hazamenni? Tudod a parancsszót, ki tudsz szállni, bármikor. B á r m i k o r. – fejezte be.
Itt már nem csak a hangja, hanem a teste is remegett. A partnereink türelmesen néztek minket, várták, mi következik.
- Igazad van, Núria – mondtam – az én döntésem valóban. Ehhez most nekem nincs kedvem, folytasd csak, amit gondolsz, megyek. – reagáltam a szemébe nézve. A könnyei felszáradóban voltak.
Élesen, de nem haraggal nézett.
- Ok, értem. Akkor szia. – mondta és megfordult, hogy visszamenjen a partneréhez.
Aztán megtorpant, újra felém fordult. Olyan közel lépett hozzám, hogy a lábaim közé fért csak be a lába. Megfogta a jobb kezem, a mutató és a középső ujjamat a szájába vette, egyszerre végigszopogatta, de nem engedte el, hanem a szoknyáját felhúzva, a bugyiját félrehúzva mindkettőt bedugta… oda. Sóhajtott egy nagyot, aztán kihúzta és elengedte.
- Útravaló. – mondta és otthagyott.
Elköszöntem Andreától és kimondtam a jelszót: “take me home”.
Fotó: Pixabay.com