A Budapest és Berkenye közötti, nagyjából negyvenötpercnyi utat másfél óra alatt teljesítettem. Este fél 8 körül érkeztem meg nagybátyám házához.
- Eltévedtél? – kérdezte cápa vigyorral az arcán, közeledve a kerítéshez és a kiskapuhoz. De Greg arcán a mosoly gyanakvássá változott, amit megláttam az enyémet.
- Akkor csak fantomot láthattál, ha ilyen komor arccal érkezel meg ide, a világ legjobb helyére – próbálta elvenni a helyzet cseppet sem pozitív hangulatát.
- Majdnem – mondtam rekedt hangon. – de csak félig volt fantom, itt van a hátsó ülésen. – tettem hozzá. – Döntsük el együtt, mit csináljunk vele.
- Mi a fasz? – tette föl a második kérdését házigazdám, miközben a köszönésig még nem jutottunk el.
A kezdődő szürkületben nem lehetett jól kivenni a hátsó ülésen fekvő, még mindig eszméletlen, a zöld esőkabáttal letakart emberről, kicsoda, micsoda.
- Egy lány. Egészen extrém módon kerültem vele kapcsolatba és még extrémebb, ahogy idefelé ismét találkoztunk. – vázoltam föl a helyzetet. – Nincs magánál, muszáj volt levernem, meg akart ölni. – tettem hozzá.
- Vigyük be, aztán hívjunk rendőrt – reagálta nagybátyám, már ugyanolyan komor arccal, mint az enyém.
Megfogtuk. Ő a lábánál, én a karjai alatt fogtam és lassan, óvatosan bearaszoltunk vele a nappaliba. Amint letettük a kanapéra, visszaindultam az autóhoz a táskámért, már épp a bejárati ajtót nyitottam volna, amikor artikulálatlan üvöltést hallottam a nappaliból. Rohanva tértem vissza. Greg Petrovich a kanapé mellett, a padlón térdelt, Léna fejét a kezei között tartva, tátott szájjal, kikerekedett szemmel. Ahogy beértem, fölnézett, de megszólalni nem tudott. Két perc telt el, mire ki tudott nyögni pár szót.
- Ő Pécsi Zsanett, volt torna világbajnok. Azt hittem és úgy tudtam, négy éve halott.
Előzmények:
Folytatás:
Fotó: Pixabay.com