Milyen furcsa dolog, hogy blogolni legalább akkora felkészülést, rákészülést és koncentrációt, (valamint nem kevés türelmet) igényel, mint egy korrektül elvégzett munkafeladat vagy üzleti tevékenység. Legalábbis nekem. Ennek okán halmozódnak már lassan 1-1,5 éve az anyagok (nem ám, sokkal több), amiket nem vagyok hajlandó elengedni. Ezért most elhatározom, hogy bepótolok egy csomó mindent, ami azért jó, mert aktualitásából nem sokat vesztett.
Ezt erősíti, hogy édes Szilviám épp a minap (az elmúlt hetekben valamikor) mondta, hogy vissza kellene menni a Susogóba Pécsre, mert eléggé kiváló volt tavaly nyáron és mennyire igaza van.
A közepesen jól (igazából az volt benne az egyetlen pozitívum, hogy együtt voltunk hárman) sikerült tavalyi (2012) balatoni nyaralásunkat (augusztus első hetében) egy nappal hamarabb befejeztük, így maradt egy kisebb összeg, amit az éppen következő hosszú hétvégén terveztünk is elhasználni egy jó kis városlátogatásra. A célpont Pécs volt 3 napra és 2 éjszakára, ahol a főbb étkezéseket a számunkra oly kedves éttermekben próbáltuk elkölteni. Nem várt sikerekkel.
Ennek hátterében az húzódik, hogy Fülöp nevű gyermekünk a kellemes időben és a kiváló házi szörpök és limonádék segítségével képes és hajlandó volt végigülni egy többfogásos éttermi ebédet. Kétszer is nagyjából 1 napon belül! Ősbemutató volt!
Enoteca Corso
Egyből a megérkezésünkkor a belváros felé vettük az irányt, hogy megfelelő ízekkel megalapozzuk a kirándulást, illetve csillapítsuk egy kései ebéddel a hosszú utazás alatt előtörő éhségünket. Akkor még – talán épp az utolsó napok, hetek voltak a profilváltás előtt – lent bisztró, fönt étterem kombinációval üzemelt az Enoteca, azóta ez lent az Étkező néven futó, sokáig nyitvatartó büfé-borozó-delikátesz egységre cserélődött, az emeleten maradt az éttermi módozat.
Terasz, napsütés, lágy szellő, csobogókutak idilli kombinációját csak a környékbeli fúvószenekarok fesztiválra készülődése „árnyékolta” a fedett kinti részen ejtőzésünket.
Vadas nyúl zsemlegomóccal:
Decens ízű, kiváló állagú nyuszihús, krémesen lágy zsemlegombóccal és emlékeim szerint egy nem annyira édes, mint inkább zöldséges szósszal. Jól összerakott klasszikus.
Corso burger:
Hátszínből vesefaggyúval gyúrt húspogácsa, rózsaszín és szaftos, kellemesen fűszeres. Édeskés, közepes méretű házi buciban, friss, balzsamecetes salátával. Telitalálat.
Madártej:
Valamiért az összes, az elmúlt 2-3 évben kóstolt éttermi madártej édes volt, de nagyon durván. Az Enotecaban is kiváló vaníliás szósz, de szétcukrozva, a hab dettó. Egyébként kiválóak lennének az ízek, mert ha apró falatkákkal próbálkoztunk, akkor átjött, de egy rendes kanálnyi adagban már elmosott mindent az édes íz.
Szilvás pite:
A szezon előtti szilvás pite inkább volt linzertészta-pite, kis fahéjjal és kis szilvával, ami ráadásul ízetlen is volt, szóval nem sikerült a desszertekben jól belenyúlnunk. De legalább a desszertek idejére már elment a rezesbanda. Az egész eseményt bearanyozta, hogy Fülöp a főételeket majdnem teljesen végigülte, így nyugodtan beszélhgethettünk is egy kicsit, ami ellensúlyozta a nem teljesen tökéletes körülményeket és a nem kedvünkre való desszerteket is.
Susogó
A vasárnap (08.19.) a délutáni alvás után épp’hogy becsúsztunk még a vasárnapi ebédeltetésbe a Susogóba fél 3 magasságában, ahol az újranyitás után (és a poszt írásáig bezárólag is) a szezonális és a helyi alapanyagok kombinációjára, tematikus heti ételekkel és napi friss táblás kínálattal dolgozott, dolgozik a konyha: egy szakács, egy cukrász és egy pincér segítségével. A korábbi elegancia nem változott, de (forró) nyár lévén a kertben ültünk le, ami laza és mesésen bájos is egyben. Most meg is fogadom, hogy jövő évtől minden nyáron le kell oda menni, ha más nem csak egy ebédre.
Ha jól emlékszem, akkor a fogások számához volt kötve az ár, így egy komplett menüt ettünk végig azokból a lehetőségekből, amik még az ebédre szánt lehetőségekből megmaradtak.
Lencse leves mangalicakarajjal:
Zsenge hagymás, roppanós zöldségcsíkokkal gazdagon megtöltött leves volt, kis darab szaftos karajjal (sous-vide gyanús) kvázi-feltétként és ami különleges volt, hogy a lencse is ress volt, ami Szilvinek annyira nem jöttbe, számomra üdítő volt az egész, amihez jól illett a rághatóság.
Misoleves:
Egy kellemes, zöldséges-tofus levest kaptunk, de annyiban nevezném (főleg így utólag, ismerve autentikus miso levesek állagát, ízét) misonak amennyire mondjuk gulyás leves lehet egy kumamoto-i japán éterrem szakácsai által készített paprikával színezett, zöldséges, burgonyás, kockázott hússal főtt leves. Viszont finom volt és kész.
Disznósajt:
Mangalicából készített préselt, főtt, tényleg disznósajtos fűszerezésű, ízű hússzelet, amit azért a magyar hentesek 90 %-a megkönnyezne kóstolás után és mindent odaadna az utált szomszéd kutyájának, amit addig a pultban tartott. Én, aki a porcogóknak, egyéb merevebb szerkezetű állati kötőelemeknek nem vagyok barátja, itt még a lágy darabkákat is elmajszoltam, mert finom volt és illett az ételhez, meg a hollandi mártáshoz és a pár szem friss madárbegy salátához is. Meglepő volt és remek.
„Szendvics”:
Egy szép szelet, pici olajban megpirított, megsütött kenyéren egy darált marhahúsból sütött húspogácsa szeletszerűen formázva, enyhén hagymás, egyszerűen fűszerezett (borsot, édeskés ízeket éreztünk, meg borsot) és kellemesen laktató, szaftos étek: mellé kicsi natúr saláta. Egyszerűségében nagyszerű.
Borjúnyak:
Az ebéd egyik csúcspontja: sous-vide borjú, alatta zöldséges rizottó – ismét a kiváló alapanyag, amit nem rontottak el semmilyen flik-flakkal, saját ízeivel volt pompás.
Kecskesült:
Egy darab oldalas, egy darab comb az édeskés kecskesültből, hozzá mángold, egy kis héjában sült krumpli, meg pár szem csicseriborsó. Hús olvadt a nyelvünkön, állaga, minősége mgint kiváló, éppen annyi és éppen olyan kísérettel, körítéssel, ami csak hangsúlyozta a hús lényegét.
Túró rudi:
A rúdba formázott vaníliás-citromos túróhab volt étcsokival bevonva, jól lehűtve. Maximális túró rudi érzet, a hab szinte röpült, a csoki roppant és olvadt egyszerre. Szabadalmaztatni kellene, ha még nem tették meg.
Mandulatorta:
Ennek kapcsán ejtsünk szót az emberi nagyságról először. Ugyanis a mandulatorta elfogyott, ám amikor mi kaptuk az édességeket, akkor már csak a tulajdonosok ebédeltek a Susiban a családdal, gyerekekkel és nekik volt eltéve még egy adag belőle. Mivel ők is a kertben ültek és halották, ahogy a pincérrel egyeztetünk a témában, fölajánlották a sajátjukat és ők ettek mást helyette. Amíg ilyen vendéglátósok vannak, addig hiába van forgalomban és éttermekben használatban ARO sonka, a magyar konyha él!
Pici tortaformában omlós, vajas piskóta, a tésztában is mandula, illetve mandulás tejcsoki a tetejére, közepébe ültetve, a tányéron kíséretnek egy kenet házi sárgabarack lekvár… Ebből egy anyahajó méretűt tudtunk volna (és biztosan tudnánk ma is) elmajszolgatni vasárnap délutánonként ebéd után…
Élmény volt és örömteli dolog, hogy a Susogót újrahangolták elkötelezett tulajdonosai. Az új koncepció és az új stáb is nagyot alkot és reméljük a lendület is kitart. Az érdeklődés ki fog, ez már biztos, már csak azért is, mert az 5 fogás 5.500 vagy 6.500 Forintért (összesen 16-17 forintott fizettünk emlékeim szerint) ilyen minőségben ajándék volt és a facebookon nézve a táblát, az ár azóta sem lett sokkal magasabb. (Itt még megjegyzem, hogy azóta mindenki hozsannázott, akinek pécsi újta kapcsán a Susogót feldobtam, a legutóbbi ilyen megerősítés idén szeptemberi.)
Óh, de jó is volt az Enoteca (tavaly voltam), de a Susogó még jobb, ahol együtt voltunk a villányi kiránduláskor pár éve. Talán tavasszal elkeveredek arra ismét. Nagyon jó kis leírás, a fotók nagyon profik! Saját felvételek?
A facebook korában, Micikém?! 🙂 Elfelejtettem írni, de az étterem fb fotógalériájából merítettem. 🙂 Köszönet érte ezúton is. (Jövőre menni kell mindenképpen Pécsre, az tuti.)