Tavaly július végén, nagyjából egy esztendő elteltével visszatértünk Etyekre, a Rókusfalvyba, hogy leellenőrizzük, mennyit fejlődött az eltelt 12 hónap során, 2011 augusztus elejei vizitünk óta. A kikapcsolódást és a kínálatra, ízekre, illatokra koncentrációt megkönnyítette, hogy Fülöp nevű gyermekünk nem tartott velünk. 🙂 A körülmények is a kezünkre (ínyünkre) játszottak, mert nem volt perzselő hőség, nem kellett sietnünk és a konyhán legidősebb öcsém Rodolfóskodott a serpenyőkkel.
Annak, amikor bennfentessé, még szívesebben látott vendéggé változol, előnye, hogy olyan ételhez, esetleg ingyen fogásokhoz is hozzá lehet jutni, ugyanakkor hátránya, hogy elvész a választás szabadsága, mert a szakács és a pincér is kacsingatva, köhécselve, mosolyogva jelzi: inkább AZT kellene választani és nem EZT. 🙂
Így kaptunk kellemes egri rozét meg egy házi specialitást: chilimonádét, aminek csípőssége ellenére hihetetlen hűsítő hatása volt – a chili-t előre, kíméletesen összefőzték a narancslével, citromosan és készen hűtötték le, illetve tettek még bele narancsot és narancslevet. Nem is nagyon tudtam abbahagyni.
Levesek
Szilvi karfiolkrém levese selymes állagú, bazsalikomos olivaolajjal ízesített alapleves, nem tejszínes változat volt. Decensen karfiol ízű, oda nem illő haboktól mentes, könnyű, kiváló. Az én palócgulyásom az egytálétel és a leves határán egyensúlyozott, viszont ízre szintén kiválóan eltalált, savanykás íz, ress zöldségek, omlósra főtt húscsíkok.
Főétel
Szilvi vargányás szélesmetéltje maga tökéletes, olaszos egyszerűség: vargánya, petrezselyem, vajon összeforgatva. Ő egy gazdagabb, fantáziadúsabb változatra vágyott volna (valami kis ötlettel, apró csavarral), emiatt enyhe csalódás, de maga a tészta remek.
Majdnem olyan jó, mint a feketelábú csirke salátával, kevés krumplipürével: szinte nem is csirke – szaftos, omlós, ízes. Utóbbi néha kacsához, néha fácánhoz hasonlítanám, összességében mégis inkább valami sajátos, egyedi, semmihez nem hasonlítható. Abbahagyhatatlan, mégsem telít “dugig”, csak a jó érzés szintén.
Desszertek
Végigettük az egész kínálatot, mert volt időnk és mert bíztattak is rá. A sorrend az alábbi volt:
Csokitorta: masszív, tömény csokikrém, kicsit tésztán, ahogy én szeretem – töményen, ütősen, kakaósan.
Aranygaluska: a délután egyik fénypontja – aranybarna tészta, ami szinte hab, annyira könnyű, légies (utólag súgta öcsém, hogy sok lisztet kipróbáltak mire ilyen lett, de a receptet fírtató kérdésemre csak mosolygott – mondtam is neki, hogy anyáznék, ha nem lennénk érintettek), közepes diómennyiség, szintén nyáriasan könnyű szósz, remekség.
Málnamousse: a szezon utolsó részében egy lélekolvasztó jóság – kekszalapon krémbe transformált málna: pici fanyarság, mégis intenzív gyümölcsíz a mousse, amit jól fokozott a házi málnaszósz. Nekem nagyon ízlik, de Hapci mesternek már a túl édes kategória lenne, szerintem (majd idén agitálom, hogy kóstolja meg).
A madártej nálam nem favorit, de Szilvi szakavatott, mert többször próbáltuk szerte az országba. Az ízek, a friss vanília használata és a hab mind-mind rendben volt, de az intenzív cukorhasználatot megemlítette, mint mostanában madártej téren visszatérő motívum. Persze ízlések és ficamok, de az is lehet, hogy a “tej” ilyen irányú kezelése valami aktuális trend is egyben.
Ennyi desszert után egy presszókávé segített, de a maradék chilis limonádémat is ledöntve én tele lettem. A korábbival ellentétben hibátlan, szívélyes és kedves kiszolgálás, budapesti szint alatti számla kettőnknek (talán olyan 15 ezer magasságában, ha jól emlékszem). Egyszer idén is kinézünk, hogy Vidék séf úr merre kormányozza a fogadó konyháját. Hétvégi, kirándulós-ráérős-nézelődős ebédhez kevés idillibb hely van Budapest környékén napjainkban, ez biztos. 🙂